Nem is tudom, mi vitt rá arra, hogy végre kimozduljak az Intézet falai közül. Talán az, hogy elegem volt mindenki folytonos nyavalygásából; hogy Alec folyton össze-vissza hagyja a cuccait, hogy Izzy pocsékul főz, hogy Hodge macskájának megint hullik a szőre... Valamiért hirtelen mindenkinek kedve támadt kibeszélni magát, és az összes "családtagom" odacsődült a szobám ajtaja elé. Néha komolyan gondolkodok azon, hogy nem lenne-e érdemesebb kiköltözni az Intézetből valami olyan helyre, ahol majd mindenki békén hagy. Vagy legalábbis minden olyan személy, aki csak ki akarja magát nyavalyogni. Mi vagyok én, valami leki szemetesláda?! Hát biztosan nem.
Céltalanul bolyongtam a parkban, és párszor még azon is elgondolkodtam, hogy ellátogatok a tündérek udvarába... De aztán minden alkalommal imeggondoltam magam. Talán jobb is, ki tudja, mit találna ki a tündérkirálynő, hogy maga mellett tartson... Brr.
Leültem az egyik padra, és azon gondolkodtam, hogy most mégis mihez kezdjek. a nap sütött a fejem fölött, csak néhol volt egy-egy felhő az égen. Tökéletes idő ahhoz, hogy az ember ne csináljon semmit. Csak az a gond, hogy most kifejezetten kedvem volt csinálni valamit...
A fenébe.

(Ez kifejezetten béna lett, meg rövid, de ígérem, a következő jobb lesz. ^^)

Magam sem tudom, hogy miért jöttem ide egy a szó szoros értelmében ismeretlen lányhoz. Nem szoktam én ilyet tenni, de hát... Egyszer élünk vagy nem? Ő meg biztosan jobb társaság, mint végighallgatni azt az Intézetben a többiek, hogyan veszekednek valami miatt. Őszintén nekem már kezd elegem lenni ebből. Miért nem tudnak csendben maradni legalább akkor amikor alszom? Á nem, nekik muszáj éjnek idején is – vagy nekik az mindegy lehet akár nappal – kiabálni, hogy a jó árnyvadász még pihenni se tudjon. A mai nap annyira unalmas volt, hogy úgy látszik szükségem volt egy kis változásra. Talán pont ennek a változásnak köszönhetően kötöttem ki itt a lány mellett akit elmondása szerint Clary-nak hívnak. Nos igaz, hogy nem lettem okosabb a feltett kérdésem miatt, de hát úgy látszik jobb szeret rébuszokban beszélni. Én azonban azt hiszem most ezzel is beérem, nem kérdezősködök feleslegesen olyan dolog iránt ami talán az ő privát szférájába tartozhat.
Furcsa, most mintha egy fokkal nehezemre is esne kimondani a nevem. Gondolom ez csakis a viselkedésemmel együtt járhat. Hogy néha nem szívesen barátkozom akárkivel, de most kivételt tehetek. Egy unalommal teli nap ennyit bizonyára megérdemel. Hátha meghozza a kedvem és nem fogom magam ennyire jelentéktelen láncszemnek érezni, sőt talán lesz mit kezdenem magammal. Igen, szerintem ezért volt értelme eljönni az Intézetből és céltalanul bolyongni a Central Parkban. Úgy sem lett volna jobb dolgom, hiszen sehol egy démon akire vadászni lehetne. Persze ez most nem azt jelenti, hogy én csakis azt várom, hogy minél többen legyenek és megállás nélkül dolgozzak. Á nem, néha még a jó árnyvadász is elfáradhat, be kell ismernem én is, de ezt a többieknek sosem fogom elmondani. Nem akarom, hogy megtudják és amúgy, nekik megvan a saját bajuk. Én miért tennék rá egy lapáttal a gondjaikra? Szerintem az pont elég, hogy elviselnek és nem képelnek fel azért amit általában meggondolatlanul tenni szoktam. De hát nem tehetek arról, hogy ilyen vagyok. Meg amúgy én határozottan megvagyok elégedve magammal, másoknak igazán jobb lenne ha néha egy kicsikét alkalmazkodnának hozzám, megértenének és nem kezdenének egyből parancsolgatni. Most azonban hála az égnek, ilyen problémám nem volt, távol voltam az Intézettől, a ’családtagjaimtól’ és a gondoktól.
- Kíváncsi vagyok mit tarthat érdekesnek egy lány, amit még le is rajzol. – jegyeztem meg kissé halkan, ezzel talán utaltam arra, hogy megnézném mit rajzolt, de nem kezdtem el erőszakosan viselkedni és csak úgy szó nélkül kitépni a kezéből a rajzfüzetét. Ha akarja majd megmutatja, ha nem akkor nem. Azt hiszem ezt még el kell fogadnom.
- Én meg Jace vagyok. – végül csak sikerült kimondanom a nevem, amit nem is gondoltam volna, hogy a megjegyzésem után megfogok tenni. De hát, amíg nem egy kiirtandó démonról van szó addig bizonyára mindenkihez tudok kedves lenni, csak akarnom kell. Próbáltam a szokás híve lenni, éppen ezért mosolyogva felé nyújtottam a kezem, azt várva, hogy talán kezet fog velem és talán még beszélgethetünk is akár.

Vajon mi lehet az amin meglepődnék? Én azt hiszem túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy bármin meg tudjak lepődni. Semmi sem lep meg, ha mégis akkor az az lenne, hogy egy démon virágszirmot tépkedve sóhajtozik a jövőjén. Uh ebbe belegondolni is rossz. Ők annyira, hogy is mondjam. Rondák ahhoz, hogy ilyet tegyenek és éljenek. Az embereknél is butácskábbak, főleg akkor ha csak egy egyszerű démonról van szó, akit bárki irányíthat. Na jó bárki azért nem, mert ha egynek én kezdenék el parancsolgatni azt bizonyára nem nézné jó szemmel. Igazából azt sem tudná ki vagyok és minek kell nekem engedelmeskednie. A démonok csak önmagukat szolgálják, sajnos. Ha nem léteznének, nem okoznának nekünk árnyvadászoknak ennyi problémát szerintem sokkal jobb lenne mindannyiunk élete. Bár ami azt illeti, nem tudnék kellőképpen szórakozni a halálukon. Sőt nem láthatnám miként hallnak meg vagyis inkább semmisülnek meg általam.
Egy mondén élete biztos más lehet, nem tud rólunk, sem a többiekről egészen addig amíg valami nem történik velük. A vámpírokra és a vérfarkasokra jellemző, hogy egy úgynevezett utódot akarnak maguknak, aki velük lesz, hallgat rájuk és parancsolhatnak nekik. Na jó egy vérfarkasból nem tudnám kinézni az önzőséget, de ez még nem jelent semmit. Biztos ők is szívesen osztoznának a szenvedéseiken valakivel akit talán még szeretnek titokban. Bár mivel én nem vagyok se vámpír se vérfarkas nem fogom megérteni őket bármennyire akarjon nekem valaki arról mesélni milyen jó ezt meg ezt csinálni vámpírként vagy vérfarkasként.
- Sosem tudhatod mi az amin kellőképpen meglepődöm. – szinte semmi sincs ami meglepne, ezt azonban csak nem mondhattam ki egy egyszerű ember lány előtt. Igaz az, hogy a ’munkám’ során hozzászoktam a furcsaságokhoz, de eddig még úgy tiszta igazán semmi sem lepett meg. Egyszerűen nem tudott, biztos azért, mert egy árnyvadász szemével figyeltem a világot eddig, nem pedig valami máséval aki vagy ami mindenen meglepődik és nem hisz a szemének.
Én olyanokban is hittem amiben mások nem, mert vagy találkoztam velük vagy eleve tudom, hogy léteznek és jobb szemmel tartani őket, mint őszintén barátságba lenni.
- Oh úgy már megértem miért nem szeretnéd megmutatni. A félkész dolgokat, legyen az bármi én sem szívesen mutatom meg másnak. – ez volt a véleményem, bár komolyan érdekelt mit rajzolhatott. Eddig soha nem is kérdeztem rá, hogy vajon mégis mi az ami ihletet adhat egy embernek, amit még valamilyen csodálatos módon igyekszik lerajzolni. Nem tudtam a válaszokat csak kérdéseim voltam, amire Ő tudta a választ egyedül. Feltenni neki, azonban mégsem tettem fel. Elégé tolakodónak tűnne a dolog, amit most igazából nem tennék, elvégre először fő a jó benyomás, amit tönkre lehet majd tenni, ha úgy akarom.
Nos igen. Mi az a tetoválás szerű valami a kezemen? Semmi köze hozzá... úgysem értené meg ha elkezdenék beszélni róla, hogy ez tulajdonképpen nem tetoválás hanem ...
Igen, abban a pillanatban, hogy belekezdenék a magyarázkodásba megijedne és elszaladna. Hiszen Ő csak egy mondén, akinek fogalma sincs arról, hogy rajtuk kívül mások is vannak még. Tehát azt hiszem jobb ha hazudok.
- Am igen, ez egy különleges tetoválás. Nem mindenkinek van ilyenje manapság. Én például határozottan szeretem, olyan mintha sosem lennék egyedül. – természetesen merőben nem erről volt szó, mégis mondanom kellett valami elfogadható dolgot amit még egy mondén is elhisz. Elvégre az igazat ami kimondja, hogy én egy árnyvadász vagyok, mégsem mondhattam el neki. Nem értené meg és biztosan örültnek nézne.

Nem néztem rá, valamiért képtelen voltam huzamosabb ideig őt nézni. A lánnyal amúgy semmi baj sem volt, tökéletesen érezte magát az ő rózsaszín világában, ahol bizonyára egyetlen egy démon sem lakozik. A mosolya lehúzott a mélybe, jól érezte magát mellettem, nekem már csak valami szórakoztatót és sértőt kellett volna mondanom, ami egyben teszi boldoggá és szomorkássá. Ez csak az lehetett, ha nem válaszolok a kérdésére. Legalábbis konkrétan nem.
Miért nem elégedik meg azzal, ha elmondom tudom milyen érzés elrejteni valamit félkészen a kíváncsi szemek elől? Nem, neki muszáj visszakérdezni és egy számomra elégé sértő megjegyzést tennie. Nem rajzolok, az én kezeimben bizonyára összeroppanna az a gyenge kis ceruza. Sokkal gyengédebb kezekbe termett az, nem pedig az enyémbe. Én mindig durván fogom a ceruzát a kezemben és sietve írom le azt amit akarok. A legcsendesebb pillanataimban, amikor sem a világ, sem pedig a démonok nincsenek ellenem sokkal nyugodtabban tudok mondjuk írni, ha arról van szó.
- Lényegtelen. Én nem rajzolgatni szoktam. Ha mégis megtenném akkor bizonyára csakis karikatúrákat tudnék rajzolni, a világot pedig groteszk fényében ábrázolnám amilyennek csakis én látom.
Nem vagyok én sem festő, sem pedig valamilyen művész. Amit igazán szeretek azok a harcművészetek, mert ennek a segítségével képes vagyok démonokat porig igázni. Annál meg természetesen nincs jobb dolog mint látni ahogyan ők szenvednek a tetteik miatt. Ha nem lennének olyan gonoszak szerintem kaphatnának még egy esélyt, de mivel ők túl butácskák még azt az egyetlen egy esélyt is tönkre teszik azzal, hogy gonoszak maradnak és nem változnak semmit.
- Egy szóval se mondtam, hogy festőművésznek készülők. Bár ahogy elnézem te szívesen lennél az. Javíts ki ha tévedek. – tény, hogy nem szívesen tévedek és nehezen ismerem el azt, ha véletlenül nem nekem hanem egy másik illetőnek van igaza. Most azonban mégis egyet kell értenem azzal, hogy ha szeretnék se tudnék én híres festő lenni. Azt hiszem én határozottan elégedett vagyok a mostani „munkámmal”. Nem fizetnek érte, csak a kötelességemet teszem, ami természetesen még szórakoztat is és ennél több dolog biztosan nem kell. Na jó talán az, hogy észrevétlenül és biztonságosan tegyem azt amit kell. Hallottakat magam körül bizonyára én sem szeretnék látni a démonokon kívül. Az emberek vagyis a mondénok olyannyira védtelenek, hogy velük szemben bizonyára bárki egy pillanat alatt győzne. A kard náluk biztosan nem segíthet, hiszen a démonok sem egyszerű szörnyetegek. Speciális felszerelés kell az elpusztításukhoz, ami szintén plusz munka cipelni, de hát megéri. A démon irtás a számomra egyfajta önbizalom nővelő. Minél többet ölök meg annál erősebbnek érzem magam.
- Oh köszönöm. Bízom abban, hogy egyszer készen láthatom a rajzod. – elmosolyodtam, bár ez nem jelenti még azt, hogy megtisztelve érzem magam, majd csakis azután ha láttam a rajzot és véleményt mondhatok róla.
Elismerem kritikában jó vagyok. Csak más ne kritizáljon engem és talán a világ így lesz kerek és tökéletes Bocsánat tökéletlen, mert tökéletes a démonok miatt sosem lesz. A ,, menő” szó hallatán Claryre néztem, közben meg óvatosan visszahúztam magamhoz a kezem. Én nem ezt mondtam volna rá, tudva, hogy mit jelent és mi ez. Mondénok! Miért kell ennyit titkolózni előttük?
- Szebb napokon, amikor úgy érzem nem elég kellemes az idő otthon általában ide jövök. – válaszoltam alig hallhatóan. Nos bele kezdeni abba, hogy én tulajdonképpen az Intézetben lévő rinyálás miatt vagyok most itt semmi kedvem sem volt. Az egy dolog, hogy nem értene meg, de ha az intézet szót mondanám ki, biztos félre értené az egészet vagy nem tudom.
- Na és te? Mindig ide jössz rajzolgatni ha megjött az ihlet és egy csendes helyet szeretnél ahol rajzolhatsz? – csak elképzeltem milyen festőnek lenni, folyton azt a pillanatot keresni ami egyszerre megkapó és fantáziát kelt a művészben. A természet elismerem sok írót, festőt és szobrászt megfogott. Így érthető, hogy miért van annyi motívum a költeményekben leginkább.

Azt mondják a kedvességet, általában azoknak kell viszonozni akiktől kapjuk és elvárják tőlünk az odafigyelést s, leginkább azt, hogy észrevegyük őket. Ha nem figyelünk az adakozó személyiségű emberekre, akkor hamarabb elhidegülnek, mint ahogy azt elvárjuk. Valahányszor a lányra próbáltam nézni, mindig megszólalt bennem egy belső hang, hogy amíg lehet ne nézzek rá. Természetesen semmi gond sem volt vele, hiszen látszott rajta, hogy csak melegséget áraszt a teste és semmilyen gonoszság nincs benne. Ő azonban mégis csak egy ember, aki meg fogantatásától kedve bűnős akárcsak bármelyik más ember a világon. Meghalni azonban idő nap előtt senkit sem hagyhatunk. Árnyvadásznak lenni jó, sőt szeretek az lenni. Úgy legalább néha letudom vezetni a bennem lévő feszültséget és kedvemre tombolhatok. Meggyilkolni egy démont határozottan élvezetet jelent a számomra, de vajon kiknek az arcát képzelem az ő helyükbe? Nem azét akivel aznap véletlenül veszekedtem ki tudja min? A harag erőt ad, de rossz tanácsadó csakis harc közben előnyös. Természetesen mindennel mértékkel kell tartani, ha huzamosabb ideig haragszom és az a démon sem elég ahhoz, hogy visszaadjam az engem ért fájdalmakat nem keressetek újabbat. Pedig szívesen megtenném, porig igáznám én az egészet ha lenne elég erőm. De sajnos van amihez én is kevés vagyok. Lehet mások ellőtt nem ismerem be – soha nem is fogom – mégis néha tudom, hogy van mit fejlődnöm. Jó vadász akarok lenni, nem mintha most nem lennék az, de felülmúlhatatlan szeretnék lenni. Ehhez meg még több edzés és még több démon vadászat kell.
- Ha valaha rajzolni kezdenék, bizonyára sosem mutatnám meg a világnak milyen ha az én szemszögemből látják a valóságot. – csakis olyat alkotnék amiket ők eddig nem láttak, démonokat úgy ahogy csak én látom őket. Attól meg szerintem félnének, sőt nem is hinnének abban amit látnak. Gyerekes képzelgésnek mondanák, hogy túl nagy a fantáziám és inkább valami normálisabb és elhihetőbb dolgokat alkossak.
Sosem akartam megfelelni eddig senkinek magamon kívül éppen ezért, pont elég ha az amit teszek azt én tudom és rajtam kívül senki más.
A jövő. Nos konkrétan ezen sosem gondolkodtam el. Hogy vajon mi fog történni velem ekkor meg akkor és kivel leszek, mit teszek és ehhez hasonlok. Nem akartam előre tervezni én sosem. Csak csalódást okoznék magamnak azzal az aprócska gondolattal, ahhoz lennék hű és közben elfelejtem az igazi célt. Pont ezért élek a pillanatnak és akkor cselekszem amikor kell, nem pedig akkor amikor a helyzet megkívánja. Az időzítés... na az amire vigyázhatnék. Hiszen egy késés és máris egy ember bánja meg a cselekedetemet.
- Hogy mi szeretnék lenni azon még nem gondolkodtam el. A jövő túl ködös ahhoz, hogy megértsem és most ebben a pillanatban megmondjam mi lesz a foglalkozásom. – árnyvadász, ezt a szót aligha tudnám egy mondén előtt kimondani. Minek nézne? Fogalmam sincs. Éppen ezért amíg sikerül az ittlétem alatt eltitkolni a foglalkozásom nem lesz gond. Legalábbis remélem, hogy nem lesz.
Én is hallottam valamit, bár nem akartam, hogy megijedjen. De azt hiszem ezzel el késtem. Le kell nyugtatnom valahogy, de hm tagadni... vagy éppenséggel elterelni a témát. Nos most ez lenne a leghelyesebb, ha nem tudnám mi az a valami ami kiadta azt a hangot.
- Talán csak egy kutya vagy egy mókus volt. – egy elégé furcsa kutya vagy mókus. Ő azonban honnan is tudhatna a démonokról? Csak egy mondén és semmi több.

Kótyagosan sétáltam a belváros utcáin. Egy élő hulla voltam. Nem emlékszek rá pontosan mikor értem haza Magnus őrült bulijából, de akkor már világosodott. Otthon már mindenki aludt, Daniel is, akihez még gyorsan benéztem reggel. Azt mondta tegnap este, hogy eljön értem Magnushoz de nem jött és a telefont sem vette fel, amikor hívtam. Egy kicsit aggódtam, hogy valami baj történhetett vele, de úgy látszik csak mérges volt rám és azért nem jött. Összesen aludhattam vagy 5 órát, amikor hirtelen arra ébredtem, hogy az ébresztőm csörög. Dél volt és az a hülye fickó kettőre várt a Central Parkba. Nem tudom ki olyan normális, hogy egy buliban ahol mindenki összevissza járkál egy cédulát hagyjon hátra. Nagy szerencséje volt, hogy megtaláltam és hogy vagyok olyan kedves, hogy elmegyek. De persze csak azért, hogy kioktassam egy árnyvadász viselkedéséről, semmi másért.
Egy nagyot ásítva vettem tudomásul, hogy a Central Park egyik bejárata előtt állok. Na most már csak meg kell találnom azt az idiótát. Mert annyi esze már nincs, hogy azt is leírja pontosan hol!
Ránéztem az órámra, 2 óra múlt tíz perccel. Nem baj várhat még egy kicsit mosolyogtam. Már lassan negyed órája bóklásztam a parkban és kezdtem egyre idegesebb lenni. Ez a srác melyik bolygóról jött, hogy még egy rendes találkozót sem tudd elintézni. Mégis, hogy a francban találjam meg?! Már épp kezdtem feladni az egész és azon gondolkodtam, hogy visszabújok a meleg ágyamba, maikor megláttam őt egy padon üldögélni, egy vörös rózsával. Na a hős lovag.
- Hé Richard, itt vagyok - kiálltottam kicsit sem kedvesen és megindultam felé

Lillyanna borzalmasan bunkó hangon szólt hozzám, arra kaptam fel a fejem. Bár zavart, hogy Richardnak hívott, még is elmosolyodtam. Lustán szálltam le a padról, majd elindultam felé, hogy középen találkozhassunk.
- Na végre, hogy az én egyetlen szívem hölgye ideért.- mondom, majd gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Ölelést nem is kapok?- kérdeztem, imitált szomorú hangon, majd átadtam neki a rózsát és színpadiasan meghajoltam előtte.
- Ezt a tegnapi kellemetlenségekért adom.- mondom, majd rákacsintottam.
- Gyere, üljünk le, beszélgessünk normálisan.- mondom kedvesen, majd a padhoz vezettem ahol egészen eddig ücsörögtem.
- Szóval. Játsszuk azt, hogy én kérdezek valamit, te pedig válaszolsz és utána te is kérdezhetsz valamit, amire őszintén válaszolok.- hadarom el egy szuszra.
- Mit szólsz hozzá?- kérdezem, majd a szemébe néztem. Nem engedtem el a pillantását, hagytam, hogy mélyen elmerüljön benne. Lesütöttem a szememet, majd ismét felnéztem rá, halványan elmosolyodva. Egyáltalán nem az az arrogáns mosoly volt, amit megszokott tőlem. Komolyra fogtam a szót, hogy lássa, nem csak hülyítem megint.
- Akkor kezdek, jó? Mióta vagy itt?- ezt a kérdést azért tettem fel, mert még soha nem láttam errefelé, pedig én amióta az eszemet tudom, itt élek. Már nem is nagyon emlékeztem az idrisi csoda életre, minden árnyvadász otthonára.

Richard felém sétált és átnyújtotta a vörös rózsát, azt nem mondhatom róla, hogy nem romantikus. Egyenlőre.
- A lányok mindig késnek, ez egy trükk. ha srác megvár, akkor már tudjuk róla, hogy lovagias és egy hatalmas idióta, hogy ennyi ideig vár - mosolyogtam rá kedvesen - Ha pedig azt is leírtad volna, hogy hol találkozunk talán nem kellett volna lejárnom a lábam se.
Amint leültünk Richard azonnal kérdésekkel bombázott. Oké, oké egyenlőre nem megyek sehová, nyugi van idő gondoltam. Bólintottam a kérése miszerint játszunk kérdezősdit. Vártam az első kérdést miközben a rózsaszirmait simogattam és Richard tökéletes irányérzékkel kérdezett rá a legrosszabb dologra, ami életemben történt. Lettem a rózsát kettőnk közé és nagyot sóhajtottam. Gyerünk Lilly válaszolj!
- Csak egy hónapja lakok itt. Nem rég költöztem Daniellel ide - válaszoltam a tőlem telhető legsemlegesebb hangon.Daniell nevénél kicsit elmosolyodtam, az a szeretni való idióta
- És te? Mióta raboskodsz Brooklynban? - kérdeztem.

Richard elkomoruló arcából rögtön tudtam, hogy ő sem járhatott éppen jobban mint én. Húú jól indul a találka. Nem igazán voltam oda az ilyen beszélgetésékért. Jobban szerettem ha nevet az ember, szórakozik,mint sem lelki sebeket nyalogat, abból van elég, ha egyedül van.
- Nos csak nem lehet, olyan rossz Brooklyn. -mondtam -Tizennyolc?!Már ne haragudj de vagy huszonötnek nézel ki. Azt hittem idősebb vagy!
Richardon volt a sor, kérdése még a szemem is elkerekedett. Daniell?! Waooh csak nem féltékeny? Magamban felkuncogtam majd álmodozó tekintettel néztem a semmibe.
- Valaki, aki nagyon fontos a számomra - mosolyogtam. Kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni.
Miközben vártam a reakcióját feltettem az én kérdésemet.
- Szóval már tudom, hogy régóta itt élsz és azt állítod, hogy tizennyolc vagy, amit erősen kétlek! Van valami amivel bizonyítani tudod? -kérdeztem. Kizárt, hogy tizennyolc lenne. - Egyébként merre felé laksz?

- A francba, mindenki többnek néz!- mondom vigyorogva
- Harminc éves koromban hetvennek láttok majd?- kérdeztem vigyorogva.
"Valaki, aki nagyon fontos a számomra..."- ezt most hova tegyem? Nem mondtam semmit csak lesütöttem a szememet.
- Ezt most hova tegyem?- kérdeztem, majd a tiszta, kék szememmel néztem az övébe.
- Hidd el, az ember agyára megy, tizenkét év alatt, főleg ha olyan helyzetbe kerülsz, mint én.- vonom meg a vállam.
- Ez két kérdés.- mondom vigyorogva.
- Ha akarod kérdezd meg a Klávét, ismert személyiség vagyok a köreikben. Ők helyeztek át az itteni Intézetbe, amikor egyedül maradtam. Szóval akár mondhatnád is, hogy nem volt anyám aki megneveljen, mert igaz.- nem tudom, hogy miért mondtam el neki, nem szerettem ha sajnálnak. Én amolyan "ez van" típus féle vagyok. Mert erre tényleg nem lehetett mást mondani csak azt, hogy ez van.
- Az Intézetben. És mivel kettőt kérdeztél, én is kettőt kérdezek.- mondom, majd gondolkodni kezdtem. Az egyik kérdésem már megvolt.
- Szóval, Daniel a barátod vagy sem?- talán nem kapok kétszer egymás után kitérő választ.
- Egyáltalán van pasid?- csúszik ki a számon. Ha nem figyelek oda, még a végén bajok lesznek.

- Vagy többnek - válaszoltam arra a kérdésére miszerint harminc évesen mennyinek fog tűnni. - Nézd a jó oldalát idősebb csajoknál sima ügyed van.
Persze, hogy ha tényleg tizennyolc, ahogy mondja.
- Mégis milyen helyzetekbe kerülhet az ember Brooklynban, amiket nem talál meg máshol? - kérdeztem. Idrisben sem könnyű az élet, főleg ha Klávénak nagyobb ráhatása rád, mint bárki másra.
- Ó szóval ismert? Érdekes én még sosem hallottam tőlük a neved. - feleltem gúnyosan. A Klávé sosem törődik ilyenekkel és bolond, aki mást állít.
- Hogy a barátom? Daniell? Persze a legjobb, már egészen kiskorom óta ismerem - vigyorogtam rá - De fiúm egyenlőre még nincs, csak egy hónapja vagyok itt, mint már mondtam. Meg Daniell nem is engedné. Nagyon ragaszkodó, tudod.
Egyre szélesebben vigyorogtam Richard arckifejezésén. Imádom szívatni a srácot.
- Az Intézetben laksz? Még sosem jártam egyetlen egy Intézetben sem - ráztam meg a fejem elgondolkodóan - Milyen? Biztos menő lehet!

Egy nagyon furcsa grimaszt vágtam. Nem engedi? Na csak várjon...
- Szóval ha rád nyomulnék azt nem nézné jó szemmel.- mondom megvillantva a mosolyomat. A fogam még mindig ferde volt, de nem nagyon izgatott.
- Amúgy sem tudsz ellenállni, egy magamfajta jóképű srácnak, mint ahogyan más sem.- kacsintok rá, ezzel a tudtára adtam, hogy eddig még nem volt nő aki visszautasított volna.
- Volt már idősebb csajom. A legidősebb harminc éves volt.- vonom meg a vállam.
- Igen ismer, ők helyeztek át ide, miután az egész család kipusztult.- mondom, majd lesütöttem a szemem. Megbíztam a lányban, de azt még mindig nem tudtam, hogy miért. Nem is ismertem.
- Igen elég menő. Jó kis rakományuk van fegyverekből. Bár én inkább amolyan kis háttéremberke vagyok. Sokkal jobban tudok íjjal lekapni valakit, mint közelharcban. Hasznos ha sokan vannak ellenünk.- vonom meg a vállam ismét.
- Milyen a férfiideálod?- csúszik ki a számon.
~ A fene a nagy pofámba! Miket kérdezgetek tőle? Komolyan mondom megáll az eszem. ~ most aztán tényleg zavarba jöttem. Le is sütöttem a szemem, nem voltam hajlandó ránézni. Inkább a bakancsommal rugdostam meg a padot, amitől remegett és döngött alattunk. Na most már biztosan leesett, neki, hogy bejön nekem. Kíváncsian vártam az események alakulását.

Nagyon nem nézné jó szemmel. Daniell mindig is pontosan tudta mi az ideálom, mi kell nekem egy pasiban, ráadásul sokkal jobb ember ismerő volt nálam. Ő mindig tudta az aktuális jelöltről, hogy jó vagy nem.
- Hé-hé nyugi Rómeó - emeltem fel a kezem kettőnk közé - Nem tudom eddig kikkel találkoztál, de biztosíthatlak, hogy én nem tartozok a rajongóid közé.
Arra a kijelentésére, hogy egy harmincéves nőt is megdöntött kicsit lesokkoltam.
- Harminc? - hüledeztem - Tudom, hogy azt mondtam, hogy az idős nők meg minden...De harminc? Az anyád lehetne lassan.
Még mindig próbáltam felfogni az előbbi kijelentését - harminc! - de mikor olyan alpári szavakkal fogalmazta meg családja halálát már nem is érdekelt miket beszél. Kipusztult! Ezt mondhatjuk egy régi halott fajra, talán egy állatra, - de akkor is elpusztult kifejezésben - de semmikép nem fontos személyekre. Nekem meg se fordulna a fejemben, hogy így beszéljek a szüleimről.
- Ha azt hiszed a Klávé ismer mert kiskorodban ők helyeztek át ide, akkor nagyon tévedsz - néztem rá dühös szemekkel, még mindig az előbbi kifejezése miatt - Több száz gyermekkel csinálják ezt. Te csak egyik vagy a sok közül, nem tesz téged semmi híresebbé, mint őket.
Én már csak tudom, tizenhét évem volt rá megtapasztalni.
- Hol van a brooklyni intézet? - kérdeztem - Szívesen megnézném.
Tényleg érdekelt. Sokkal jobban szerettem az árnyvadászokra jellemző régi építészeti stílust, mint a mai tömb modellekét. A mostani bérházunk is ahol laktam Daniellel idegesítően modern volt.
- Én közel harcban vagyok jó - meséltem - Persze jól bánok az íjjal is de főként khukarit szoktam használni. Roppant praktikus szerintem.
Újra ledöbbentem, amint meghallottam a már nem is tudom hanyadik kérdését. Milyen a férfi ideálom? Ó Dániel bárcsak itt lennél és elmondanád.
- Nos lássuk csak - gondolkoztam, hogy húzzam egy kicsit az idegeit - Legyen nálam idősebb és magasabb. Izmos, de ne túlságosan, férfias. Ha lehet szőke legyen és kicsit hosszúkás hajú, de csak ha jól áll neki. Ha barna, akkor viszont csak rövid hajú kerülhet szóba. Legyen vicces, jókedvű de ne gyerekes. Tudjak vele beszélgetni. Óh, és imádja Bud Spencert!
Na ez így elég kimerítő válasz nem?!
- Megkérdezném én is, hogy a tiéd milyen - mosolyodtam el - De mivel éppen rám nyomulsz, már tudom. Az viszont érdekelne, hogy kikkel élsz együtt.

A legtöbb kérdését figyelmen kívül hagytam, de elmolyosodtam viszont a reakcióján, amikor megtudta, hogy még egy harminc évest is sikerült ágyba döntenem. De nem szóltam semmit.
- Ha akarod elmehetünk egyszer, megmutathatom.- vetem fel az ötletet. Éppen rá akartam nézni, amikor három mondén lányt vettem észre. Azonnal kaptam a lehetőségen.
- Te, tudtad, hogy a mondik mennyire hülyék? Ez meg kell nézned.- mondtam neki majd a csajok felé fordultam. Először megperzseltem őket a tekintetemmel, aztán elővettem a lehető legcsábosabb mosolyomat. Szabályosan olvadtak tőlem. Rájuk kacsintottam, amitől az egyikőjük dülöngélni kezdett. Felálltam és feléjük sétáltam. Az egyik bevállalósabb amikor odaértem átkarolta a nyakam, egy másik vörös rúzzsal puszilta meg az arcom aminek nyoma is maradt. A harmadik meg csak állt és próbálta összeszedni magát, a lányok kezembe nyomták a számukat majd mielőtt továbbmentek, így szólt az, akitől kaptam az arcomra a csókot.
- Majd hívj, szépfiú!- ez már szinte közönségesen hangzott. Tudtam, hogy ha nem lenne ilyen riherongy, akkor sem hívtam volna fel. Amint elmentek, visszasétáltam Lillyhez.
- Ezek túl könnyűvérűek.- jegyzem meg, majd letöröltem a piros, zsíros anyagot az arcomról. Vagyis csak megpróbáltam, de csak szétkentem.
- Van egy zsepid, vagy valami? Utálom ha maszatos az arcom.- mondom, majd elhúztam a számat.
- Amúgy, csak két emberrel vagyok igazán jóban az Intézetből; az egyik a legjobb barátom Eric, a másik meg egy lány, Megan. Meg jó csaj, de inkább tartom a húgomnak, mint, hogy összejöjjek vele.- mondom, majd egy kicsit megráncoltam az orrom.
- Ha azt mondom, hogy a szőke lányok nem jönnek be, de veled kivételt tettem, mit reagálsz?- kérdezem, egy széles, csábító mosollyal az arcomon.

Mikor Richard felajánlotta, hogy elvisz a helyi Intézetbe kapva kaptam az alkalmon.
- Ezt megbeszéltük - mosolyogtam - Mikor? Minél hamarabb, oké? már nagyon kíváncsi vagyok rá.
Richard hirtelen megdermedt és kiegyenesedett, olyan volt mint egy vadászkutya. Már csak a levegőbe kellett volna szimatolnia. Követtem a tekintetét és három mondi lányt vettem észre, akik őt bámulták viháncolva. Mi van?Richard felállt mellőlem és lányok sétált, akik szinte rátapadtak testükkel. Először ledöbbenve néztem őket. Most itt hagyott? Aztán már csak nevetni tudtam. Az a három lány hihetetlenül nevetségesek voltak és Richard is így közöttük. Ha most valaki megkérdezné ismerem e valamelyiküket, tuti letagadnám. Mire Richard visszaért hozzám már fuldoklottam a nevetéstől. Nem tudom mit akart elérni ezzel, talán féltékennyé tenni vagy csak megviccelni a mondénokat, de egy biztos nagyon jó kedvem lett hirtelenjében.
- Te nem vagy tiszta - nevettem rá és játékosan megütöttem a vállát.
Még mindig moslyogva az előbbin előkotortam egy zsebkendőt a kis táskámból és Richard kezébe nyomtam, hogy letudja törölni a csók nyomot az arcáról, amit az egyik lány hagyott ott.
- Eric és Megan ott lesznek, amikor mi megyünk az Intézetbe - érdeklődtem. Szívesen találkoztam volna más árnyvadászokkal is - Megismerkednék velük én is. Vannak még rajtuk kívül az Intézetben?
Richard következő kérdésére szinte azonnal kibukott belőlem a válasz.
- Akkor csak azt bizonyítod, hogy elbűvöltelek - mosolyodtam el ravaszan majd még kacsintottam is egyet.

Diadalittas mosollyal néztem rá, mégis csak sikerült megnevettetnem.
- Tudod, én vagyok a csapat bohóca, de ezt általában Eric-kel szoktuk csinálni. Azon versenyzünk, hogy ki gyújt be több telefonszámot, aztán kidobjuk őket, mert úgyse hívjuk fel egyiket sem.- melegen rámosolyogtam.
- Akár holnap is elvihetlek. Eric most nincs itthon, mert ő Idrisbe ment a szüleihez, de Megannek bemutathatlak. Remélem nem tartotok csajozós napot, mert valami különlegeset mindenképp mutatni akarok úgy, hogy Megan nincs ott.- kacsintok rá. Nem olyan nagy szám, csak az üvegházat akartam neki megmutatni. A virágok feléről nem is tudtam, hogy micsoda; a botanika órákat leginkább alvásra használtam. Előre hajoltam hozzá, nagyon közel, majd a szemébe néztem és megszólaltam
- Mondtam valaha is, hogy nem?- melegen rámosolyogtam, majd visszahúzódtam a tisztes távolságba tőle.
- De azt tudom, hogy én nem nagyon bűvöltelek el, mert nem említetted, hogy a szőkés barna pasik bejönnének neked. De hát így jártam. Majd Megan megvigasztal.- mosolygok rá. Ismét előre hajoltam, de most mást akartam. Hirtelen valami szeretet roham szerűség tört rám, mivel kitártam a karjaimat és megöleltem.
- Tudod, örülök, hogy a tegnapi félresikerült este után tudtunk rendesen beszélgetni.- mondom, majd elengedtem és egy kicsit távolabb húzódtam. Fel voltam arra készülve, hogy felpofoz, Luillynél soha nem tudni.