Elképzeltem, ahogyan ez a finom kéz, mellyel az imént még kezet ráztam, hosszú ujjai közé papírt és ceruzát fog, majd rajzolni kezd. A puha grafit lágyan karcolja a papírt, majd egyre hevesebb mozdulatok követik egymást. Nem, ez abszurd. Nem tudom őt elképzelni ilyen nyugis tevékenységet végezve. Simon is mondta már, hogy túlságosan is élénk a fantáziám és emellé nagy makacsság társul – nem hiába állítottam azt 8 évesen, hogy én igen is fel tudok nyúlni a csillagok közé, és lehozni a Holdat – de a helyzet az, hogy leragadtam az akcióhősös ötletemnél, és egy ilyen karakterhez nem passzol a művészet. Pedig a rajzolás nem csak a hozzám hasonló művészpalátáknak kifizetődő. Rengeteg pszichológus ajánlja ezt meditációként illetve arra az esetre, ha szeretnénk megismerni magunkat, ugyanis egy rajz sokat elárulhat a készítőjéről. Apropó, akkor a groteszk rajzok, mit árulnának el Jace-ről?
- Tényleg ennyire borzalmasnak látod a világot? – kérdezek rá megdöbbenten.
Kicsit elhűltem attól, amit mondott. Természetesen nem az bántott, hogy nem akarná megmutatni a világnak – ezúttal nekem sem – a rajzát, ha esetleg készítene ügyet, hanem attól, hogy komolyan úgy gondolja olyan szörnyű a világ, amit ő lát, hogy azt nem érdemes mások elé adni. Vajon milyen élete lehet? Bizonyára fájdalmas, ha csak ennyire negatívan képes látni a dolgot. Ez szomorú. Hiába panaszkodom mindig, hogy milyen szörnyű életem van, nem gondolom komolyan: van egy nagyszerű anyukám, aki bár néha túlzásba viszi az aggódást, de mindig mellettem van, mikor kell; aztán ott van nekem Luke, aki apám helyett is apám, és néhanapján anyunak is támogatást nyújt; van legjobb barátom, akinél jobbat tényleg nem is kívánhatnék magamnak; emellett vannak álmaim, céljaim és a napjaim többségét boldogan élem. Miért panaszkodnék? Ennél már csak rosszabb lehet ennek a srácnak. De vajon milyen? Nem tűnik hajléktalannak, hogy nap mint nap meg kelljen küzdeni az élelemért.
- Semmi elképzelés? Semmi álom? Baseball-játékos vagy basszusgitáros? Tényleg semmi? Ezt nehezen hiszem el – jegyeztem meg félvállról, mert amennyire én látom mindenki szeretne valami lenni a jövőre nézve. Még az amolyan „Mának élek” emberek is. Legalábbis a környezetem ezt a példát mutatja, és bár Jace nem illik a környezetembe, annyira azért ki sem lóg belőle, hogy ne húzzam rá ezt statisztikát.
Aztán jött a hang, és beparáztam. Talán megártott az az előző esti thriller, csodálom, hogy aludni tudtam egyáltalán! Viszont a srác magyarázata tényleg béna volt: kutya vagy mókus? Azok tudtommal nem adnak ki ehhez hasonló hangokat... ehhez hasonló, ijesztő hangokat. Na jó, most már biztos, hogy megártott az a thriller.
- Oké, figyelj, bármi is az, én nem várom meg, míg előjön. Túl sok volt a gyilkosság errefelé mostanság – magyarázkodtam, de igazság szerint emellé még rám jött bűntudat, hogy most már ideje lenne hazamennem. – Örvendtem a találkozásnak, Jace, és remélem összefutunk még valami kevésbé ijesztő helyen – mondtam őszinte reményekkel, de azért kapkodva összeszedtem a dolgaim, és felálltam. Elindultam az északi kijárat felé, és csak a sarkon néztem vissza a még mindig padon ülő fiúra. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy van benne valami különleges.
Aztán befordultam a sarkon, viszont megtorpantam, mert valami elállta az utamat. Valami undorító, amihez hasonlót még sosem láttam. Egy pikkelyekkel borított testű, sok lábú undormánnyal szemeztem, ami még a legrosszabb álmaimban és a legrémisztőbb horrorfilmekben sem szerepelt volna. Sok szemét hátborzongató lassússággal emelte rám, ám nekem csak épp annyi időm volt, hogy felsikítsak mielőtt rámvetette magát.

Sok olyan dolog van, amit ha csak egy szimpla ember lennék meg tudnám tenni, de nem vagyok az és örülök is ennek. Egyelőre az árnyvadászaton kívül semmilyen elképzelésem sincs, nincs másik út melybe majd kapaszkodhatnék. Ez a mindenem, az életem amit semmiképpen sem szeretnék elcserélni máséra. Még ha vannak aprócska hibák, vagy dolgok amik nem úgy sültek el ahogyan azt mi szeretnénk, akkor sem adhatjuk fel. Küzdenünk kell az utolsó csepp vérig, még akkor is ha az erőnk elhagyni készül minket és a helyzetünk reménytelen. Szerintem mindig van remény, csak ki kell nyitnunk a szemünk és meg kell látnunk az út végén a fényt. Azt a bizonyos fényt ami életet és reményt ad nekünk. Mert vajon milyen az élet remény, szeretet és hit nélkül. Még ha az emberek nem is hisznek az isten vagy az istenek létezésében nem lehetnek hitetlenek. Hitetlen ember nincs, mert ő is hisz valamiben, ami nem a valláshoz kapcsolódik, hanem az életéhez, ahhoz amit sikerült megtapasztalnia. Attól, hogy én a világat más szemmel látom még nem jelent semmit. Nem örültem meg, mert vérszomjas démonokat ölök és vadászom rájuk, csak mindezt egy ember szemében kimondani elég nehéz, mert nem hinne nekem… hiszen nem látja ugyanazt a ronda szörnyeteget amit én igen.
Pont ezért látom szörnyűnek ezt a világot, bár lehet törekszik a tökéletességre ezek a szörnyek miatt sosem lesz az. Bár itt vagyunk mi az árnyvadászokkal, hogy mondhatni ' megtisztítsuk’ tőlük a világot, de azt hiszem túl sokan vannak. De sosem fogok feladni a harcot, még ha néha tényleg túl nehéz megküzdeni velük. A gondolataim azonban erőt adnak nekem és az, hogy különleges személyiséggel rendelkezem. Sosem voltam túlontúl kedves egy lányhoz sem, most úgy tűnik kezd visszatérni a jó modorom, már ha ezt lehet annak nevezni, vagy lehet ez is csak ugyanolyan időszakos mint egy hétig szeretni egy zenekart azután meg egy újabb dalaiba bele szeretni.
Én ezt csakis így tudnám össze hasonlítani, mert ha úgy vesszük az emberek hangulata is olyan mint a zene ritmusa, változik.
Tudtam, hogy a mai nap biztosan nem fogok unatkozni, csak meg kellett találnom a helyet és a megfelelő embert akivel csak úgy elbeszélgethetek.
– Hidd el mindent megértenél ha az én szememmel látnád a világot. De azt hiszem akkor is túl nehéz lehetne elfogadnod azt az egészet amit én látok, olyannak, amilyennek még senki sem látta. Csak arról van szó, hogy a világ nem tökéletes és én ezt látom benne. – nem akartam őt elriasztani magam mellől, hiszen sok ideje már ő az első akihez odamentem és csak úgy totál véletlen elkezdtem beszélgetni vele. Jó, én nem hiszek a véletlenekben, annak is okkal kellett történnie, hogy ma ide jöttem a Central Parkba aligha tudván mást tenni az Intézetben.
Nem értem miért nem éreztem jól magam otthon, a legbékésebb helyen, ahol elég ha elviselem a többiek személyes veszekedéseit.
– Már tudom mi szeretnék lenni, de úgysem hinnél bennem. – rajta kívül más sem, tehát kár fárasztanom a számat ahhoz, hogy beszélni kezdjek az árnyvadász szakmámról, arról mennyire szeretem és míg meg nem unom ez szeretnék lenni.
De komolyan mégis minek nézne engem? Talán egy örültnek aki hisz a démonokban és azt vallja, hogy rájuk vadászik. Egy ember szemében bizonyára szellemek lehetnek, bár őszintén magam sem tudom mit láthat egy mondén s, mit nem.
– Én is örültem a találkozásnak Clary és szintén reménykedek abban, hogy egyszer majd újra élvezhetem a társaságodat egy sokkal békésebb helyen. – végignéztem ahogy gyorsan összepakol és elindul a kijárat felé. Nem indulhattam el, egészen addig amíg el nem tűnt az alakja s, már én sem láttam őt, csak a szenzor jelzését és egy sikító hangot hallva. Szóval a 'mókus’ játszótársat talált s, most éppen kedves próbál lenni hozzá?
Mindenképpen meg kell mentenem az illetőt, ez nem kétséges. Szaladtam, mert szaladnom kellett na meg a démon figyelmét is el kellett vennem azért, hogy eleressze újonnan szerzett áldozatát.
– Ugyan kis mókus, tudhatnád, hogy neked nem ő kell, hanem én! – ki nem állhatom amikor beszélnem kell egy agyilag alul fejlett lénnyel aki biztos nem válaszol vissza, de jobb mintha rám acsarog a Lány helyett és engem akar úgymond 'megenni’. Szerencsére tudok vigyázni magamra s, ha elindul felém, otthagyja a lányt ezer biztos, hogy megölöm.

// Bocsi a késés miatt, remélem jó lett a szöveg és nincs semmi gond vele. //

Hallgatni Jace-t egészen más volt, mint hallgatni bármelyik másik srácot. Tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb mondanivaló untat, hangszíne lapos, szinte altatóan mesélik a szerintük vicces történeteket. Sem Kirk vagy Eric monológja nem tud lázba hozni, sőt olykor-olykor még Simon beszédén is képes vagyok elkalandozni, oda nem figyelni arra, amit mond. Ilyenkor felemlegeti nekem, hogy egy másik világba tartozom, és hogy oda járok vissza, de igazság szerint ilyentájt hagyom, hogy a képzeletem és a művészi énem magával ragadjon, és a felhők felé repítsen, ahonnan mindent tisztábban látni. Jace közelében viszont nem érzek arra késztetést, hogy máshová menjek. Bár több állításába szívesen belekötnék, hallgatni, hogy mit gondol a világről ő, aki szemlátomást egy teljesen másik dimenziónak látja ezt a helyet, mint én, egyszerre furcsa, érdekes és egy abszurd módon szívmelengető. Van benne valami mélyről jövő hűvös tűz, ami meg nem éget, mégis tartasz tőle, hogyha túl közel merészkedsz, akkor elégsz. Ez több, mint furcsa.
- Tudom, hogy a világ nem tökéletes. Semmi és senki sem az, de sokan vannak, akik azon igyekeznek, hogy csak egy picit jobb hellyé tegyék ezt a bolygót, ahol élünk. Ha ilyen pesszimista vagy, az ő munkájukat veszed semmibe. Hinni kell, hogy nem olyan borzalmas ez a világ, mint amilyennek tűnik. Én legalábbis igyekszem ebben hinni – hadartam el gondolataimat egyszerre, és lesütöttem szemeimet, ahogyan ráébredtem, hogy milyen naiv gondolatok hagyták el a számat. Ő biztosan nem fogja értékelni, ha egyszer valóban ennyire, ilyen mélyen romlottnak látja a világot. Mi történhetett vele, hogy így gondolkodik? Milyen élete lehet? Biztosan nehéz, máskülönben felhőtlen boldogságban úszna, és nem törődne azzal sem, hogy jön a globális felmelegedés, és az aranyos jegesmaciknak már nincs hol élniük. Nem mintha egyébként olyannak tűnne, aki ezzel törődik. Viszont szegénynek sem látszik, de nem szeret otthon lenni. Lehet, hogy a családban vannak gondok...
- Látom nem vagy kifejezetten mesélős kedvedben. Vagy egyébként sem szeretsz idegeneknek magadról beszélni? – kíváncsiskodtam kissé hűvös válasza okán, mert eléggé elutasítónak tetszett ez az „úgysem hinnél bennem”. Honnan tudja, ha egyszer nem mondja el? Nem ismer, nem tudja, miben hiszek s miben nem? Könnyen lehet, hogy valóban csak pislognék, de felőlem még balerina is lehet, ha az szeretne lenni.
Sietősen távoztam hát, mert a sok horrorfilm megártott, és beparáztam fényes nappal egy nyilvános parkban. Gratula, Clary, ezt jól megcsináltad! New York óriási, de ha neked lesz is szerencséd még egyszer összefutni ezzel az aranyhajú sráccal, ő bizonyára megjátssza, hogy nem ismert, mert az ijedős lányokat senki sem szereti. Bár Jace nem mutatta ki, hogy mit gondol. Most, hogy belegondolok, egyáltalán nem nagyon mutatott ki érzelmeket az egész beszélgetés során, mint furcsa belső nyugalommal tekintett volna a történtekre, akárcsak lepereg előtte az élete, mint egy film, melyben ő nem szereplő.
Eme furcsa gondolatok kavarogtak a gondolataim közt, mikor az undormány felbukkant. Egy szavam sem lehetett, csak az ösztönös segítségkérés, de máris megéreztem csápos lábait magamon, amint a földhöz szegez, és csattogtatja a fogait. Azt hittem, el fogok ájulni, de a hirtelen adrenalinfröccs magamnál tartott, és ahelyett, hogy kérdéseket gyártott volna, menekülési terveken gondolkozott. Lassúságom – vagy az Ő gyorsasága – számlájára írható, hogy egyet sem gondoltam végig, mire Jace felbukkant. Olyan szöveget vetett oda a számára látszólag meg sem lepően furcsa és visszataszító lény láttán, mint a szuperhősök a képregényekben, amiket Simon-tól szoktam elcsórni néhanapján. Ennek a bizonyos „mókusnak” azonnal feltűnt az újonnan érkezett, és lomhán tekintett a másikra, de közben nem engedett el. Összeszorított szájjal vártam, hogy mi fog következni, és megkönnyebbülve vettem levegőt, mikor ez az állat a fiú irányába vetődött. Mégis bennem lapult még a mélységes félelem és furcsamód a másik iránti aggodalom, miközben agyamba férkőzött a kérdés: mi a fene folyik itt?

Egy mondén, mégis mit tudhat arról amit én képviselek? Semmit. Az ő szemükben mi csak egy egyszerű emberek vagyunk, tele békés álmokkal és az élettel teli reményekkel, melyről úgy hiszük talán jobb is lehet. Talán lehet, hogy így van, de én szemem teljesen mást mutat. Ez a világ sosem lesz tökéletes egészen addig míg azok a nyavalyás démonok el nem pusztulnak. De ők úgy érzem sosem fognak meghalni mert egyre jobban gyarapodnak és ez lassanként kikészít. Most szó szerint. Minél több démont látok annál jobban gyűlölöm meg őket. Azonban míg a világ világ mindig lesznek hozzám hasonló árnyvadászok. Kell, hogy legyenek, tulajdonképpen a gonosz uralná a világot az emberiséget meg apránként el is pusztítaná. Nem akarom, hogy az emberiség meghaljon, hiszen ők az egyetlenek akikért úgy érzem érdemes élni és akár meghalni.
Most ebben a pillanatban, úgy érzem kötelességem segíteni Claryn és ezt a kis szörnyet minél előbb megölni. Mosollyal fogadtam amikor úgy határozott a lány helyett engem szándékszik megkóstolni. Úgy vélem helyesen is döntött, de csakis most az egyszer utoljára, mert megfelelő árnyvadászára talált bennem. Csak el kell csalnom innen, nehogy még valaki más is meglássa ezt a termetes lényt. Nincs éjszaka ez meg baj, mert ha az lenne könnyedén megölhetném, de így, hogy akár mások is megláthatnak túl kockázatos. Úgy hiszem elég ha a bajba jutott látott és emlékszik az arcomra. Már csak arra kell rájönnöm, a parkban hol végezhetnék vele. Nem láthatnak meg ez már biztos, pont emiatt sietek most annyira. Ha ez a kis undorító lény utolér még mielőtt meg nem találom a megfelelő helyet… Na jó, nem hagyhatom, hogy üldözzön! Nekem kell elkapnom őt, nincs kecmec használnom kell a fegyverem, még mielőtt bárki mást is kinézne magának rajtam kívül.
Szóval szembe álltam vele és megvártam, hogy utolérjen azután támadtam csak, amikor néhány lépés választott el tőle.
Megöltem. Elvégre miért hagytam volna életben egy olyan szörnyeteget, mint ez a démon, aki meg sem érdemli azt, hogy létezzen. Semmi szép sincs az ilyenben és csakis az ösztöneire hallgat, melyek túlontúl állatiak. Nem volt már több mint por és hamu a fűben egy hatalmas kupacba gyűlve ami már reményeim szerint senkit sem fog bántani. Fogalmam sincs mennyit láthatott a lány abból amit tettem, de tudom, hogy majd magyarázkodnom kell neki. Amihez vagy túl kevés türelmem lesz vagy semmit sem mondok el neki.
Most azonban tudom, hogy vissza kell mennem hozzá és valahogy meg kell nyugtatnom őt. Majd terelni fogom a témát vagy lövésem sincs. Az Intézetben nem készítettek fel arra, hogy mit tegyek ha egy lánynak el kell magyaráznom csak hallucinált és semmi sem támadta meg őt. Neki azonban úgy érzem nem akarok és nem is tudnék hazudni annyira más.
Lassan ballagtam oda hozzá, mint aki az előbb nem ölt volna meg egy démont, mosolyogni azonban, most aligha tudtam volna. Hiszen látta azt a cseppet sem barátságos mókus fajtát. Lesütöttem előtte a fejemet és nem néztem a szemébe. Valamiért nem tudtam, nem volt elég erőm hozzá vagy tudtam mit látott és attól rettegtem ostobának fog nézni.
Ahogy elértem hozzá megálltam előtte. Tulajdonképpen azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem esett valami baja, de én csak nézni tudtam őt egy percig. De utána úgy éreztem muszáj megszólalnom és meg kell kérdeznem, hogy van.
– Ugye semmi bajod sem esett Clary? – nem tudom mi mást kérdezhettem volna most, hiszen sikeresen megismerkedett egy démonnal és velem. Valami magyarázatot meg mégis csak adnom kell, majd ha megkérdezi mi volt az amit látott a két szemével.