Azt kérded, ki is vagyok valójában? Mondhatnám, hogy egy átlagos lány vagyok, de ez nem lenne igaz. Az igazat megvallva én minden vagyok, csak épp átlagos nem. Világéletemben tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Hogy úgymond, különleges. Mindig kilógtam a sorból, de ez nem zavart különösképpen. Büszke voltam arra, hogy különbözök az emberektől, és ez a mai napig sem változott meg. És hogy mégis miben vagyok más, mint a többiek? Kezdjük talán ott, hogy lány létemre sosem foglalkoztattak a barbie babák, a különböző kozmetikai cuccok, a divat, valamint az öltözködés. Éppen ezért a vásárlás sem tartozott soha a kedvenc hobbijaim közé. Én kimondottan sportos alkat vagyok, éppen ezért nem meglepő, hogy a kényelemre és a praktikusságra helyezem a hangsúlyt. A sportok közül sem épp a lányos sportágak kedvelője vagyok, sokkal jobban érdekel a harcművészet, azok közül is a karate és a kapuéra, amelyben számos sikereket értem el. Ezeken kívül érdeklődési köröm kiterjed a fegyverekre is. Valamiért a fegyverek közelsége az, ami biztonságot nyújt nekem. Ez talán azért van, mert úgy érzem, hogy valami elválaszt engem egy láthatatlan és veszélyes világtól. Egy világtól, mely tele van szörnyekkel, démonokkal. Bár soha életemben nem találtam erre utaló jeleket, én mégis biztos vagyok a létezésükben. Harcos jellem vagyok, éber és óvatos, de mégis lazán veszem az életet. Nem félek semmitől és senkitől, s kész vagyok bármikor megvédeni magam ellenségeimtől. Az élet nem áll másból, csak harcból, és minden győzelem után a jutalom egy újabb küzdelem. Egy valamit jegyezz meg jól: lehet, hogy neked jó ez a harc, de ne taníts ölni, ha élni akarsz!

A kezemben tartott nagy csokor virágot szorongatva odaléptem anyám végső nyughelye mellé, és szépen elhelyeztem azt a sírkövén. Pár napja volt a temetés, és ahogy akkor, most sem hullattam könnyeket. Az én gyászom mélyebb volt annál, mint hogy sírjak. Anyám volt az egyetlen ember, aki ténylegesen közel állt hozzám, és most őt is elveszítettem.
- Ég veled, anyám – búcsúztam el tőle még egyszer, utoljára, majd szép lassan felálltam, és komoran hátat fordítottam a sírnak, s elindultam a temető kijárata felé.
Úgy döntöttem, hogy végleg búcsút veszek szülőhazámtól, Angliától, és egy másik országba kezdek új életet. A választásom végül Amerikára esett, azon belül is New Yorkot tűztem ki végső úti célomnak. Anyám halála után többé nem lett volt értelme itt maradnom, ebbe az eldugott angliai kisvárosban, Watfordban. Apám három éves koromban meghalt, aki egy tragikus gyilkosság áldozatává vált. A rendőrségnek sosem sikerült kideríteni, hogy ki, vagy mi volt a gyilkos. Apám, John Moonlight katonatiszt volt és számos kitüntetést szerzett.
- Bátor, kissé szigorú, de nagyon kedves férfi volt – mondta mindig anyám. - Nagyon szeretett téged, és minden álma az volt, hogy felnevelhessen. Büszke lenne rád – tette hozzá néhány alkalommal, mikor apám szóba került.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy időközben hazaérkeztem. A haza egy kis házikó volt az erdő szélén, egy csendes kis hely, távol a nagy forgalom zajától. A lábam automatikusan vezetett végig az oly ismerős utcácskákon. Elővettem a kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Áthaladtam az üres, viszonylag tágas nappalin, és felbaktattam a lépcsőn az emeletre, egészen a szobámig. A szobám ajtaja félig nyitva volt, az ágyam szélén pedig egy alak ücsörgött.

- Antonio – sóhajtottam. – Te mégis mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.
- Szerinted mégis mit? Téged. Gondoltam most, hogy… szóval hogy anyád már nincs, esetleg elkél a segítség…
- Hát rosszul gondoltad – mondtam hűvösen, és odamentem az ágyam mellett heverő bőröndhöz, melybe előző este már minden szükséges dolgot összepakoltam.
Nagyon nem örültem Antonio Greengrass - a legjobb s egyben egyetlen barátom - jelenlétének. Jobban örültem volna annak, ha magamban lehetek. Pontosan tudtam, hogy Antonio megnehezítheti a helyzetemet.
- Elmész? – kérdezte Antonio a bőröndre mutatva.
- Igen – bólintottam.
- Csak nem akarsz engem is itt hagyni? – néz rám bánatosan egyetlen igaz barátom.
- Ami azt illeti – fordulok felé -, éppen ezt terveztem.
- Nem tennéd meg nekem azt a szívességet, hogy megengeded, hogy veled menjek?
- Nem. Nem jöhetsz velem.
- Miért nem? Szükséged van rám. Szükséged van valakire, aki melletted áll ezekben a nehéz időkben. Te is tudod, hogy jobb lenne, ha veled mennék. Anyád is ezt akarná…
Megráztam a fejem. – Maradj itt, és eszedbe ne jusson követni engem. Nem szeretném, ha velem jönnél.
- De hát…
- Új életet szeretnék kezdeni – szakítottam félbe -, és ha te velem tartasz, akkor ez nem fog menni. Te csak a múltamra emlékeztetnél, én pedig el szeretnék mindent felejteni. Örülök, hogy megismerhettelek, Antonio, de most elválnak útjaink.
- Csak azt ne mond, hogy olyan szörnyű gyerekkorod volt!
- Eszemben sincs ilyet mondani. De ez a világ nem nekem való, Antonio. Én más vagyok, mint a többiek, és ezt Te is tudod. Én nem ide tartozok. Meg szeretném találni a helyem.
- És azt hiszed, hogy máshol sikerülni fog?
- Talán – vontam meg a vállam.
- Ne csináld már, Angel! – tárta szét a karját kissé bosszúsan. – Neked itt van a helyed, itt nőttél fel! Felejtsd el ezt a baromságot!
- Ezt most csak azért mondod, hogy itt tarts Watfordba, miközben pontosan tisztában vagy azzal, hogy amit mondtam, az igaz. Csak azt ne akard elhitetni velem, hogy te sose gondoltad azt, hogy ez nem az én világom. Hogy különbözök a többiektől, hogy egy számunkra láthatatlan fal választ el engem a normális, hétköznapi emberektől. És bár tudom, hogy mindenáron azt akarod, hogy itt maradjak, de sajnos azt kell, hogy mondjam, nem fogsz tudni visszatartani. Jobb lenne tehát, ha meg se próbálnád.
- Figyelj – kezdte, és gyengéden a vállamra tette a kezét -, tudom, hogy neked most nagyon nehéz. De én itt vagyok, hogy segítsek. Ne taszíts el magadtól, hallod? Engedd, hogy segítsek neked. Mint ahogy az egy jó baráthoz illik.
- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom – néztem a szemébe. – Tudom, hogy csak jót akarsz, de nekem itt már nincs maradásom, ezt meg kell értened. Sajnálom – tettem még hozzá, majd megfogtam a bőröndömet, és kiléptem a szobám ajtaján. – Köszönök mindent, Antonio – fordultam hátra a küszöbön, és szomorú-komolyan néztem barátomra, aki elveszetten, a vereségtől leereszkedő vállal állt a szobám közepén.
- Nagyon jó barát voltál, jobbat nem is kívánhattam volna. Ég veled – köszöntem el, majd hátat fordítottam neki, s többé vissza sem nézve vágtam át az üres szobákon és a ház kertjén, majd lassan a kis városkát is magam mögött hagytam.

Életemben először én is kissé elveszettnek éreztem magam, és rossz volt arra gondolnom, hogy megbántottam és magára hagytam egyetlen barátomat. Sajnáltam, hogy így kellett elbúcsúznunk egymástól. Komoran folytattam utamat a reptér felé, nem is sejtve, hogy úti célom milyen izgalmakat tartogat a számomra, s hogy egyre csak közeledek a végzetem felé.