1994. október 18-án születtem, Idrisben. Nagy szerencsétlenségemre, hamar távol kerültem otthonomtól, mivel az egész családom egy viszály miatt elhunyt egy háborúban. Nem maradt senkim; ezért egy intézetbe kellett mennem tanulni. Egészen kicsi koromban érkeztem ide, akkor még azt hittem ez tök normális. De hát a gyermeki elme nagyon naiv. Ha egy hat évesnek azt mondják, hogy minden leendő árnyvadász ide kerül ha eléri azt az életkort, hogy tanulhasson, elhiszi nem? De! Én is elhittem. Most adok egy kis használati útmutatót saját magamhoz, gondolom nem akarunk nézeteltéréseket.

Először is. Érdemes "Rich"-nek szólítani. Aki Richardnak mer hívni azt lemészárlom. Komolyan mondom. Hat éves koromban jöttem ide, az Intézetbe. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy miért vagyok itt, a Klávé megkímélt a tényektől. Nekem meg sem fordult a fejembe, hogy miért is vagyok itt. Azt hittem minden gyerek eljön Idrisből ide, tanulni. Hát, igen. Koppantam.

Elég könnyen tanítható gyerek vagyok, mivel alapból kíváncsi természettel áldott meg az Angyal. Gyorsan tanultam, kilenc éves koromra már tökéletesen álltak a fegyverek a kezembe, a rúnákat is biztos kézzel rajzoltam. Más hobbim soha nem volt, inkább a tanulás kötött le. Nagyon jó árnyvadászt akartam magamból faragni. A közelharc soha nem volt az erősségem, jó vagyok benne, de közel nem annyira, mint mondjuk abban, hogy messziről lekapjam az ellenfeleimet. Persze, vannak helyzetek, amikor kénytelen vagyok elővenni a szeráfpengét és közelről elkapni a démonokat.

Amikor elmúltam 16, akkor közölte velem a tanítóm, hogy mi is a pálya. Először el sem tudtam hinni, hogyan hazudhattak nekem ennyi évig. Akármennyire nem akarták, de sikerült megtörnöm. Aztán rájöttem, hogy miért is nem mondták el a dolgokat. Először is, mert nem akarták, hogy semmilyen "gyerekkorom" legyen. Másodszor, mert azt akarták, hogy jó árnyvadász legyen belőlem és ha különcnek érzem magam, vagy bánt valami, akkor nem tudok rendesen a tanulásra koncentrálni. Harmadszor meg azért, mert nem akarták, hogy fiatalon lelkileg sérüljek. Nem sok idő kellett, hogy felfogjam azt, hogy mindent amit tettek, értem tették.

Kisebb-nagyobb sikereim voltak a démonvadászatban, a társaim mindig a segítségemre voltak. Általában a taktika az volt, hogy én hátulról fedeztem őket és ha sok démonnal volt dolgunk, akkor elrejtőztem és az íjammal lelőttem őket. Ezt inkább a falánkoknál vetettük be; azok túl ostobák ahhoz, hogy észrevegyék ha valaki a szekrény mögül sorba kilövöldözi őket. Mivel általában az embernek, khm akarom mondani, démonvadásznak, nincs ideje azon gondolkodni, hogy mi lenne a remek taktika, mivel minden a démonok aktivitásától függ.

És így a végére, néhány szó a külsőmről, hogy ez is meglegyen, vagy esetleg az is el tudja képzelni a profilomat, aki nem lát. A szemeim olyan kékek, mint az ég, a hajam olyan szőkés barna, mint Wiliam Levy-nek festés után. A vonásaim férfiasak, a borotvával nem mindig vagyok jóba. Szeretem az arcszőrzetemet, akinek meg nem tetszik, az ne nézzem rám. Általában nem sokat vacakolok a séróbelövéssel, ahogy megszárad, úgy áll. Előnyben részesítem a fekete ruhákat és a bakancsot. Könnyű vele este suhanni a sötétben, feltűnés nélkül. A koromnál elvileg jóval idősebbnek nézek ki, de azt mondják, agyilag a hat éves szintet tartom, rendületlenül. Nem vagyok valami magas, alig érem el a 178 centit. Vékony, de izmos alkat vagyok. Rich voltam, remélem tetszett az én kis életem, így dióhéjban összefoglalva.