A folyosó kihalt volt. A falak üresek voltak, egyetlen díszítőelemük a szerény gyertyatartók voltak. Még a kőfalak között is meleg volt, bár sokkal hűvösebb, mint kint.
Némán haladtam végig, akárcsak egy szellem. Éjfél volt, és senkit sem akartam felébreszteni. Apám hívatott magához, és elég dühös voltam, amikor felkeresett az egyik hölgyemény ágyában. Egyáltalán nem örültem, hogy nyomkövető rúnát tett rám. És nem is értettem, hogy minek kerestet már megint engem. Tudtommal egyedül este lehetett egy kis szabadidőm, nem pedig nappal, amikor állandóan elküldött valahová, hogy vadásszak elhagyatottakkal, vagy falánkokkal, esetleg rosszabb szörnyetegekkel.
De még itt vagyok, és udvarolni is volt erőm, bár igen kényes pillanatban kellett távoznom, amiért csak egy pofont kaptam. A brazil nők már csak ilyenek.
Nem, most nem arra gondoltam, hogy egy brazil nőt szedtem fel, hanem arra, hogy Brazíliában vagyok, az ottani Intézetben apám az igazgató.
És itt szinte mindig hőség van. Ez nem lenne zavaró, csakhogy amikor este hívatnak, én nem fogom venni a fáradtságot, hogy a bokszeremre nadrágot is húzzak, és ebből már adódtak… khm. Esetek. És most mégis teljesen fel voltam öltözve, mert ugye elrángattak a szombati szórakozásomtól.
Egy lusta mozdulattal a hajamba túrtam, majd az ebédlő felé fordultam. Az ajtó alján halvány fények szűrődtek ki. Szóval itt várt rám apám. Vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.
Matthew Kendway – az apám – arca meggyötört volt, és egy hosszú sebhely húzódott végig a kulcscsontjától egészen a halántékáig. Valaha egészen jóképű férfi lehetett, de mára lehanyatlott, akárcsak egy csillag.
Beléptem a szobába, miközben ő felnézett rám a papírjaiból. A szeme alatt hatalmas karikák voltak. Néha sajnáltam, de ezt nem mutattam ki.
Láttam a szemében, hogy valami olyat fog tenni, amit meg fog bánni. Intett nekem, hogy üljek le a vele szembe lévő székbe. Szinte ledobtam magam, a szerencsétlen szék pedig egészen ijesztő hangot adott ki, ami valahol a macska nyávogása, és egy lefulladó motor hangja között volt.
- Miért hívattál be? – kérdeztem tőle hűvösen, és elvettem egy almát az asztalom heverő gyümölcsöstálról. Apám letette a tölgyfa asztalra a tollát, és beletúrt fekete hajába, amin már lassan az ősz szín uralkodott el.
- Beszélnem kellett veled. Örülhettél volna; így megakadályoztam, hogy még egy szerencsétlen nő szívét törd össze. – tárta szélesre a karját, és kegyesen mosolygott rám, ami valahogyan egészen furcsán hatott. Talán nem illett bele az összképbe.
- Akkor legközelebb egy alvilágit szedek fel. – közöltem gúnyosan, és megvető mosoly terült szét az arcomon. Elégedetten mustráltam apám kiterjesztett szemét, és azt, ahogyan a keze az asztal lapját markolta.
- Most nincsen itt helye a vicceknek. – nézett rám komolyan, és megköszörülte a torkát, majd előrehajolt, és összekulcsolta a kezét. Nála ez jelentette ezt, ha valami életbevágót akart közölni. – Elmész innen, már holnap hajnalban.
Meghökkenve néztem rá, és megráztam a fejemet.
- Nem. – jelentettem ki határozottan, és az asztalra csaptam. Nem engedhettem, hogy kicsapjon az Intézetből… Én árnyvadásznak születtem, és csak ebben vagyok jó. ( meg a nők hódításában, de abból nem lehetett megélni )
- De. Muszáj elmenned. Nem az Intézetből csaplak ki, csupán azt szeretném, hogy átmennél Észak-Amerikába. – vonta meg a vállat higgadtan, mire fellélegeztem.
- Így már benne vagyok. – kacsintottam rá, és vidámabban ettem az almámat. Apám nem erre várt, szinte látszott rajta. Azt várta majd, hogy ellenkezem, és könyörögni fogok neki a maradásomért. Nem, Észak-Amerika olyan hely, ahol a magamfajtáknak még ennél is több szórakozás jut.- Mellesleg melyik part?
- Keleti part, New York. – a hangja száraz volt, akárcsak a régi pergamenek a könyvtárban. New York hallatán még jobban megörültem. Szórakozottan felálltam az asztaltól, és visszadobtam a félig megevett almát a gyümölcsöstálba.
- Akkor holnap reggel. – kacsintottam neki, és már kint is voltam az ajtón. Fogtam magam, és a szobám felé vettem az irányt, hogy csomagolni kezdjek. Az agyam máris azon járt, hogy hová fogom eltenni a szeráfpengéimet…