Hason feküdtem az ágyon fülemben az MP3-mal, miközben az előttem fekvő vázlatfüzete meredtem. Valami balladához hasonló dal szólt éppen, ami azt sem tudom, hogyan került az adathordozómra, de nem bántam, mert azonnal megihletett. Szinte tisztán láttam magam előtt az aranylóan fénylő Napsugarakat, melyek áttörnek a sűrű lombú fák közt. Magamhoz vettem kissé már tompa hegyű ceruzámat, és rajzolni kezdtem. Hosszú egyenes vonalakat húztam, a fák törzsei így azt a hatást keltették, hogy határozottan állnak a helyükön. A kezem egy pillanatra sem ingott meg, csak rajzoltam és rajzoltam. Egy idő után már úgy éreztem, hogy nem is én alkotok, hanem magától készül a kép, így meg is lepődtem, hogy mikor letettem a ceruzát, már nem csak egy tájkép volt a rajzlapon, hanem egy jól kidolgozott figura is. Az alak kitűnt a sötétségből világos színeivel. Arcvonásai lágyak és hanyagok voltak, szőke haja auraként fogta körbe a fejét. Ajkán olyan élethű mosoly játszott, hogy komolyan kételkedni kezdtem benne, hogy ezt én rajzoltam. A férfiú, mintha egy Disney-meséből lépett volna elő, hiszen fehér lova hátán percesen ült, mintha épp most mentette volna meg a hercegnőjét. Gúnyos, lemondó mosoly kúszott ajkaimra, miközben végigmértem a rajzot. Nem létezik a szőke herceg a fehér lovon. Tudom jól, és kár erről álmodozni. Ahogy egyre hosszabb és hosszabb ideig méregettem a képet feltűntek az apró hibák, majd az egyre nagyobbak: lehetetlen pózban van a lovag karja, a ló lábai túl rövidek, rossz helyen van az árnyék, és az arányok sem megfelelőek. Mit is gondoltam? Azt hiszem, egy pillanatra elhittem, hogy olyan tehetséges vagyok, mint anyu, akinek minden műve kész mesteralkotás. De úgy tűnik, hogy ez is csak egy álom. Már épp azon voltam, hogy kitépem a lapot a füzetből, mikor tekintetem újra az alak szájára csúszott. Az tényleg jó volt, és meggyőzött, hogy ne nyúljak a rajzhoz, így inkább feltápászkodtam az ágyról, és miközben kimentem a konyhába egy pohár üdítőért megláttam a nappaliban a vezetékes telefonunk kijelzőjét villogni. Hangposta. Talán Simon volt az vagy anyunak megint túlóráznia kell, esetleg Luke akar üzenni valamit. Kivettem a fülemből az MP3-at, majd benyomtam a lejátszás gombot a készüléken, miközben egy baracklevet kortyolgattam.
- Clary!!! - üvöltött bele a telefonba egy ismerős fiúhang, mire én felsóhajtottam. Vannak dolgok, amik sohasem változnak. Ilyen Simon és a vele való barátságom. – Elnézést, Mrs. Fray! – kért gyorsan bocsánatot, mint ahogyan általában szokott, ha úgy hiszi, hogy anyám is hallgatja a hangpostát, pedig nem szokta. Tényleg. Igazából nem is nagyon használjuk azt a telefont, de Simon azon keres, ha nem tud elérni a mobilomon, most azonban ezzel sem volt szerencséje. – Még mindig menni akarsz a Pandemoniumba vasárnap? Csak, mert amennyiben igen, megmondom Eric-éknek, hogy aznap ne próbáljunk. Hívj vissza, amint megkaptad az üzenetem! – zavarta le gyorsan a „beszélgetés” tartalmi részét, mire elgondolkoztam. Magam sem tudom miért, de szeretek abba a klubba járni. Talán mert csupa furcsa emberrel találkozhatok ott, vagy mert arra pár órára nem kell nyomorúságosan unalmas életem gondjain rágódni. Olyan mint egy álomvilág, a sok szín és változatos zene. Simon utál ott lenni, de jó barát, és mindig elkísér. Ilyenkor, mikor zenekari próbát mond le miattam döbbenet rá, hogy mennyire jó barát. Bár igazából, ha össze is ülne Eric-kel, Kirk-kel meg Matt-tel, nem hiszem, hogy zenélnének, mármint hiába van állítólag zenekarok, komolyan játszani még nem láttam vagy hallottam őket. Még mindig nevet próbálnak találni maguknak, a legutóbbi alternatíva, ha jól hallottam a Dühöngő Harcosok volt, amin nem nagyon támogatok, bár még mindig jobb, mint a Sejt Alapú Enzim-működés, ami egy biológiaóra után fordult meg a fejükben.
Kikotortam a zsebemből a telefonom, és tárcsáztam Simon számát…