Tik. Tak. Tik. Tak.
Türelmetlenül bámultam a kávézó falán lógó órát, közben számolgattam, mennyi ideje is ülök itt. Nagyjából fél órája? Elképzelhető. A pincérnő türelmetlen pillantásaiból ítélve már túl régóta ahhoz, hogy tétlenkedjek. Lehet, hogy illene végre rendelnem valamit? Nem, megvárom Alexet; ha már annyira fontos volt neki ez a találkozó, biztos kifizeti. Hm, már ha egyáltalán eljön. A saját érdekében ajánlom neki, hogy megjelenjen tíz percen belül. Az én türelmem sem véges...

Tik. Tak. Tik. Tak.
Rendeltem egy kávét, csak hogy a pincérnők végre ne vizslassanak gyilkos tekintettel. Alexnek még mindig nyoma sem volt, és életemben először bántam, hogy hagytam magam rábeszélni egy találkozóra azzal a sráccal, akivel kétszer találkoztam a könyvtárban. Biztos voltam benne, hogy most ott áll a kávézó előtt, les be az ablakon, és nevet a naivitásomon. Komolyan, hogy lehettem ennyire hülye? Hogy hagyhattam magam erre rábeszélni? Nem kellett volna engednem, hogy a csinos pofija lenyűgözzön.

Tik. Tak. Tik. Tak.
A kávém ott állt érintetlenül, alig öt centiméterre a kezemtől, de lusta voltam mozdulni érte. Csak figyeltem, ahogy gőzölög, miközben azon gondolkodtam, hogy most mi legyen. Már így is majdnem egy órája ülök itt, és várok arra, hogy a hercegem a fehér lován megjelenjen. Kezdett elegem lenni ebből a várakozásból, az én türelmem sem véges...

Tik. Tak. Tik. Tak.
Elegem lett a várakozásból. Legyűrtem a lustaságom, megittam a kávémat, majd összeszedtem a dolgaimat az asztalról. Nem tudtam, hagyjak-e üzenetet Alexnek, vagy sem, de végül úgy döntöttem, ennyit még megérdemel. Ráfirkáltam néhány szót egy darab papírra, majd valami nagyobb borravalóval együtt odaadtam az egyik pincérnőnek, és megkértem, hogy adja oda a „hercegemnek”, ha esetleg megjelenne. Most már csak egy problémám volt: hova parkoltam le a kocsimat?