- Biztos tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte tőlem a hátul kullogó Alec aki figyelmesen végigmérte az utat amin eddig jöttünk. Hát nem volt valami barátságos hely, az biztos. A legszebb álmaimban sem ilyen helyeken járok, ahol még egy madár se jár csak mi. Igaz ez van ha Árnyvadász vagy és kifejezetten gyűlölöd az ellenségeidet. Mert szeretni, az biztos, hogy egyet sem fogok közülük. Már csak azért is nem, mert ismerem önmagam, csak ahhoz vagyok kedves aki megérdemli. Bár általában senkivel szemben sem vagyok kedves, hiszen engem sem kímél senki amikor harcról van szó, akkor én miért?
- Figyelj én már veled ellentétben jártam itt! – tudom, hogy egy kicsikét felemeltem a hangomat, de már három órája ez van. Lehet egyedül kellett volna jönnöm és úgy megkeresni azt az effektíve kiirtandó démont. Nem fél, miért is félne ő csak biztonságban szeretne lenni, lehetőleg egy démon mentes helyen, ahol csend van és nyugalom.
- Jártál már itt? Na és mikor? – nem készültem fel arra, hogy visszafog kérdezni és valóban kérdőre von. Ennyire nem bízik meg a képességeimben? Hiszen tudja, tudjuk, mindenki tudja, hogy kik vagyunk. Na jó a mondénokat kivéve, mert ők még az emberfelettiek létezéséről sem tudnak.
- A legszörnyűbb rémálmomban. – sosem jártam még ezen a helyen, Alecnek azonban ezt nem kell tudnia. Elvégre ha velem jött akkor vállalja a felelősséget és egymaga vigyázzon az életére. Bár ami azt illeti egyes esetekben tud, ha az ellenség netalántán erőfölényben lenne szerintem egyedül nem bírna velük, hiszen ötven százalék, hogy egyszerre támadnak és ötven nem. Sokszor annyira tudom utálni, hogy alábecsülnek azért, mert fiatal vagyok és elvileg még komolytalan mindenhez. A harcban természetesen mindenki hasznát veszi ennek, sajnos –vagy sem – én is.
- Te álmodban ilyen helyeken jársz? – felsóhajtottam, egy démon vadászat kellős közepén nem illik ilyet kérdezni, csak hát Alec még nem jött rá. Hideg volt és sötét, kezdem megérteni miért ilyen vámpírisztikus ez a hely. Végül is igen, ez az ő területük, ahová általában csak akkor tenném be a lábam, ha kényszerítenének. Most nem kényszerítettek, a szenzor hozott ide és az a démon akit még nem ismerünk, de bizonyára megfogunk ha szembe találjuk vele magunk.
- Ugyan Alec, ne röhögtess. Szerinted én ilyen helyeken érzem álmomban biztonságban magam? – folyton okoskodó, miért nem tud legalább egyszer rám hallgatni. Egyszer, legalább egyszer lenne olyan vakmerő mint én, máris jobban megtalálhatnánk ezt a szörnyeteget, akit majd reményeim szerint meg is ölhetek.
- Sosem beszélsz az álmaidról. – széles vigyor jelent meg az arcomon, igen, eddig valóban nem beszéltem neki az álmaimról. Ami azt illeti sem neki sem másnak nem is fogok. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit álmodok.
- Soha nem is fogok. De most ne beszéljünk az álmainkról, keressük meg azt a démont és hadd végezzek vele! – hát nem, őt nem legyet egykönnyen meggyőzni és lebeszélni valamiről. Csendesebb, komolyabb meg minden, azonban egy cseppet sem olyan tökéletes mint én. Csendben tovább mentünk, aminek kifejezetten örültem, nem beszélt és ez most jól jött. Koncentrálnom kellett a szenzor jelzéseire. Fogalmam sincs meddig tanulmányozhattam, de az egyszer biztos, hogy nem volt valami jó ötlet csak arra figyelni és az útra nem.
- Zsákutca! Hová vezettél minket? – vont kérdőre Alec, mintha én mindig minden percben mindent tudnék. Megvakargattam a fejem, bár a szenzor jelzet valamit, a démonnak nyoma sem volt.
- Sehová. Itt kell lennie valahol. Talán... – körbe forogtam, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet. Nem, tényleg nem tudtam hol vagyunk így a neki szánt mondatom is befejezetlen maradt.