Egy nehezen kiismerhető jellem vagyok, akinek minden mozdulatából süt a hanyagság és a nemtörődömség. Kevés olyan dolog van a világon, ami leköti figyelmemet és amire úgy érzem, érdemes időt szánni. Állítólag mindig tudok meglepetéseket okozni, mellettem soha senki nem unatkozhat. Adrenalinfüggő vagyok, szeretem a veszélyt. Sokszor úgy viselkedek, mint egy gyerek: komolytalan vagyok és mindenen röhögök, ezáltal nem mernek rám bízni semmit. Pedig nem is sejthetik, mennyire felelősségtudó vagyok! Szeretem meglepni az embereket, új dolgokat mutatni és tanítani nekik. Nem értek a titoktartáshoz, igazából magasról teszek rá, hogy kit és hogyan bántok meg azzal, ha kifecsegem a szennyesét. Ne ossza meg velem, ennyi az egész. Kedvelem a változatosságot, gyakran utazgatok, hogy ne unatkozzak, mert bizony hajlamos vagyok rá. Hűtlennek ismernek csak azért, mert még nem találtam senkit, akiért megérné küzdenem vagy aki mellett érdemes lenne "kitartanom". Általában higgadt és megfontolt vagyok, szeretem átgondolni a dolgokat, mielőtt választ adok valamire. Céltudatos és ambíciózus személyiség vagyok, akit nem tudsz eltántorítani álmaitól és vágyaitól. Ha meg akarok kapni valamit, azt meg is kapom, bárkin is kell hozzá áttaposnom. A lényeg, hogy ne állj az utamba... így épségben megúszod. Nem vagyok babonás, nem hiszek a mesékben és SOHA nem dédelgetek hiú ábrándokat. Tisztelem a nálam idősebbeket és tapasztaltabbakat, a Királynő szava pedig számomra szent.

Tükörsima homlokom ráncokba szalad, látván, ahogy az a szerencsétlen mondén hiába vár. Egy órája figyelem már, mert kíváncsiságom nem csillapodik és olthatatlan szomjam támad az iránt, hogy kiismerjem őket. Annál is jobban, mint amennyire eddig tisztában voltam lényükkel. Az a kócos hajforgatag, ami feje búbján ül csak nevetésre késztet, csakúgy, mint öltözéke, mely szakadtnak és elnyűttnek hat. Látszik, hogy ízlése egy csepp sincs és hogy maga sem tudja, milyen stílust képvisel. Arcát két foltban elöntötte a pír jó fél órával ezelőtt, remegő kezei közt mostanra egy pohár kávét szorongat. Nyelvem hegyén érzem a keserű ital ízét, szemeim résnyire szűkülnek, amint újabb és újabb korty gördül le torkán. Kifejezetten vonzó ábrázata van ennek a szerencsétlennek, de kisfiús vonásai miatt komolytalanná válik minden csábos grimasza. Kizárólag nevetni lehet rajta, véleményem szerint.
- Cole, mit keresel itt? - összerezzenek, mikor egy kéz váratlanul vállamra tapad és megmarkolja szaténingem anyagát.
Tristan az. Mogyoróbarna tekintetéből süt az aggodalom és a rosszallás. Világ életünkben ő volt a jobbik fél. Jobbik? Inkább mondjuk úgy: jól neveltebb. Tündér vagyok ugyan, de szemtelenségem határtalan és attól függetlenül, hogy hazudni képtelen vagyok, temérdek gaztettre képes vagyok. Olyan dolgokra, amikre Tristan sosem lenne.
- Nézd azt! - bökök fejemmel Szerencsétlenség felé és gúnyos mosolyba rándul szám sarka. A gyermeteg ábrázatú alak elhajítja a kávés poharat. - Egy órája vár a semmire. Szerintem felültették. - morgom belenevetve mondatomba és hátra fordulok, hogy a bokorban már abszolút ne legyek látható a padon gubbasztó személy számára.
A Central Park üvöltő csendjébe zörög bele Tristan sóhaja, miközben szinte egész testében remeg. Tágra nyílnak étcsokoládé színű íriszeim és megragadom kezét. Összeráncolt homlokkal vizsgálgatom, de tudom, hogy nem épp ez a baj forrása.
- Mi történt? - kérdem alsó ajkamba harapva és arrébb ráncigálva barátomat, aki minden erejével egy helyben kíván maradni. Mondanom sem kell, sikertelenül, ugyanis vézna alkatának köszönhetően könnyedén arrébb húzom.
- Nem tudom... én... Gyere vissza! - utasít szinte és hirtelen felpillant rám. Tekintete szikrát vet a dühtől, minek köszönhetően lelkem egy pillanatra megremeg. Elengedem addig szorongatott végtagját és hátrálok egy lépést.
- Itt nincs veszély, Tristan. Nem kell félnünk. - közlöm tettetett nyugalommal. Máig sem hiszem el, hogyan lehet valaki ennyire jóképű. Tristan nem az a fajta férfi, akit egyszerűen megnézel, mikor elmegy melletted. Még csak nem is az, aki után megfordulsz. Ő az, akibe első látásra beleszeretsz. Legyél akár férfi, akár nő.
- Mindig ezt mondod és múltkor is mi lett a vége?! Kis híján meghaltunk. Fejezd be! Ne legyél ennyire önző! Ne legyél ennyire... makacs! - hozzám vágja a szavakat, feszes tüdővel suttog mindent és félek, mindezt meg fogja hallani a padon gubbasztó férfialak.
- Senki nem kéri, hogy kövess. Senki nem kéri, hogy vigyázz rám. Akár el is mehetsz. Most. - visszanyelem a nyelvemre ugráló szitokszavakat és mély levegőt veszek.
Végig nézem, amint Tristan megfordul és a tó felé lépdel. A tó felé, melynek csillogása egy másik világba vezet. A mi világunkba. A Tündérek Udvarába, ahol magam is élek. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Meg akarom állítani, vissza akarom tartani. Nem szeretnék egyedül maradni. De büszkeségem által csak hagyom elsétálni. Látom, amint még visszapillant válla fölött és szóra nyitja ajkait. Aztán össze is zárja azokat. Szimplán távozik a Park üdítő sötétségéből.