Egy kissé szokatlan még, hogy Miss Leavey nem segíthet semmiben. Már nem lehet egy esetleges segítő kéz, mert elment. Azt állította, hogy menni fog saját magamtól is, és én hittem is ebben. Talán csak pár hete ment. A tükör előtt azon gondolkodtam, hogy most már behúzni sem segíthet a ruhámat, és nem is segíthet, ha esetleg bizonytalan vagyok abban, hogy mit vegyek fel. Egyedül kellett végignéznem magamat a tükörben, és kritériumot mondani erről.
A lilás árnyalatban úszó brokátruhám szinte súrolta a földet, és biztos vagyok abban, hogy valamikor majd föl kell emelnem a ruhám szélét, nehogy elessek benne. Az öltözékem nyaki szegélyét vékony csipke is körülvette, ami csak egy kis árnyalattal volt sötétebb, mint maga a viseletem. Fekete csipkekesztyűt is fölvettem, mellyel egy fekete kisebb nyakláncot is fölvettem, hogy illjen az öltözékemhez.
Egy nagy levegővétel után megigazgattam még utolsónak a szoknyámat, és csak utána indultam le a lépcsőn, ki a nagyvilágba. Amelyik lovashintót először megláttam, bele is tudtam ülni. Megkértem, hogy vigyen el a piachoz, szükségem van egy kis kiruccanásra.
A hintó lendült egyet, és elindult kevés útjára. Nincs messze innen a kikötő melletti piac, mégis sok időbe telne, mire ilyen ruhában lejutnék oda. Éppen ezért választottam ezt a megoldást. A hintón ülve figyeltem az ablakból, hogy a város hogyan fekszik le. Hiszen már estére járt, de mégsem akartam egész nap bent ülni a lakásban. Éppen ezért gondoltam, hogy lejövök. Ráadásul a piacon sokféle érdekes tárgyat, dolgot találhatunk. Ami éppen tetszik, talán megveszem.
A hintó rezgése jelezte, hogy a macskaköves útra értünk, vagyis készülődhetek a leszállásra. Nyakamat nyújtva lestem, hogy mi folyik éppen a kikötőben. Semmi érdekes. Miközben kiszálltam, akkor érkezett az egyik hajó, ki tudja honnan. Miután a lovashintó vezetőjével megtárgyaltam utamat – ebbe beletartozott, hogy megköszöntem neki –, fölemeltem a szoknyámat és elindultam a piac felé. Az egyik bódénál megálltam, mert megtetszettek a kendők. Annak a színe, amit használni szoktam, már kezdett kifakulni, így nem csodálnám, ha az egyik bekerülne az otthonom egyik fiókjába.
Az otthonom, ami nem sokáig lesz az, mert el fogok költözni. Amerikába. Eldöntöttem, hogy míg a világ világ, utazgatom. Mert rosszul tenném, ha nem. Bárki felismerhetné, hogy nem öregedek. Talán pár éve lehetett az, hogy leállt. De jó ez így, mert mindenki fiatal szeretne lenni örökre. És nekem ezzel semmi gondom.
Felvettem egy kékes színű kendőt, és azt kezdtem el éppen vizslatni, mikor meghallottam, hogy egy fiatal megszólított. Csöppet sem úriember, gondoltam magamban.
- Lehet, hogy igaza van – mondtam távolságtartóan, semmi kedvem ilyen úriemberekkel beszédbe elegyedni. Visszadobtam a nemrég még vizsgálgatott kendőt oda, ahol volt. A bíborszínűt kezdtem el vizslatni.
- Úgy látom nincsen jobb dolga, mint ismeretlenekkel társalogni – jegyeztem meg rá nem nézve. Ahelyett, hogy az illető szemébe néznék, megvettem a bíbor színű kendőt, és azt magamnak tulajdonítva elvettem. Csak azután néztem rá.
- Kihez van szerencsém? - kérdeztem meg, hátha hamarabb letudom ezt az egészet. De lehet, hogy ezzel a kérdésemmel inkább csak belekezdenénk egy beszélgetésbe. Majd meglátjuk, hogyan alakul.

Ha minden férfi olyan lenne, mint az előttem álló személy, azt hiszem, engem a Pokolba küldenének – talán már egy nap alatt is. Csakhogy még ez is új volt, mert ilyen férfival még nem igen találkoztam – ha bele gondolok: lehet, hogy még nem is. Nem szoktam sohasem ilyen lenni, de úgy látszik, hogy ez az ember kihozza ezt belőlem. Talán túlságosan is őszinte vagyok, de mit tegyek, ha egyszer ilyen férfiba botlok? Nem mindennap találkozik az ember - ha őszinte akarok lenni: boszorkánymester – Mr. Averay-hez hasonlóakkal. Nem is kívánom – ha már az őszinteségnél tartunk. Talán a mai korban sok hozzám hasonló korú rohanna utána, de engem nem így neveltek.
Anyám szerencsétlen volt, mert ő egy démonba szeretett bele. És ezért halt meg. Talán lehet, hogy Mr. Averay-hez hasonló ember – vagyis démon – volt. Anyám megkérte Miss Leavey-t, hogy tanítson meg arra, hogy ilyen helyzeteket könnyen tudja kezelni. Csakhogy nem tudtam, mer ez az ember nagyon… kikészít.
Az, ahogyan a gyönyörűségről és a szépségről beszélt, be kell vallani, meglepett.
- Igenis csodálom a szépséget, csak nem úgy, mint maga! – mondtam egy cseppnyi sértődékenységemmel a hangomban. Sokáig fogok élni, úgyhogy muszáj csodálnom a szépséget – nem, mint ha annyira kényszeríteni kéne. London nagyon szép, de meg akarom csodálni Amerikát is, hogy meg tudjam igaz-e, hogy a szülőföldünket véljük a legszebbnek. Mivel hallhatatlan vagyok, ezért sokszor kell költöznöm. Különben észre fogják venni. Éppen ezért megyek el majd az elkövetkezendő napokban, Amerikába. Meg szeretném nézni, hogy igaz-e, amit mondanak róla.
Sok angol – egyben ír és skót ember – Amerikába menekült mikor kirobbantak az angol-Hollandia háborúk. Bár most menekülésre semmi okom nem volt, kedvem van megnézni az annyit emlegetett kontinenst. Aztán ki tudja, hogy mikor jövök majd egyszer vissza. Talán 2000-be? Lehet, hogy addigra már repülő hintó lesz, amire már nem is kell ló. Ki tudja mi lesz a jövőből?
- Ha én angyal vagyok, akkor maga micsoda? – kérdeztem rá, miután a szoknyám vizsgálgatása után ránéztem. Nem volt könnyű ennyi réteg ruhával sétálni, de ha az ember egyszer megszokja, akkor már nélküle élni furcsa. A szoknya talán többrétegű, de nem lehet elesni benne, mivel eléggé szétterülő mindenhol. De ha el is esnék, talán nagyobb esély van rá, hogy puhára esek.
Kíváncsian vártam a válaszát, felvonva szemöldököm. Elég sokat mondott már rólam, kíváncsi lennék arra, hogy ő minek tartja magát. Vagy valami olyannak fog jönni, ami nem is igaz rá, vagy olyannal… a másik lehetőséget nem tudtam. Az érdekelt inkább…
- Megköszönném, ha velem tartana egy kis sétára, de ha nem zavarja… azt nem fogadnám el – mutatok az illető karjára, a sajátomét pedig a hátam mögött összekulcsolom, hogy még véletlenül se próbálkozzon semmivel. Elmosolyodtam, és indulásra készen állva megfogtam a szoknyámat.
Ha velem valaki kedves, azt viszonzom. Ha velem valaki ilyen – megfogalmazhatatlan, hogy milyen -, akkor én is próbálok olyan lenni. Persze nehézkes, de nyilvánvaló, hogy csak játszik, és élvezi a helyzetet. Azt meg végképp nem tudom megérteni, hogy miért jó valakinek, hogy ilyen? Miért jó így élni? Csak játszani mindenkivel, de közben semelyik érzés sem valós.

Mindenki máshogy gondolkodik. Éppen ezért van az, hogy mindenkinek más jut arról eszébe, hogy szépség. Nincs olyan ember, akinek ne jutna eszébe semmi sem erről. Még ha azt mondanánk, hogy ne gondoljunk zöld alapon piros pöttyös elefántra, akkor is arra fogunk gondolni. Ha megpillantunk egy embert, általában meg tudjuk állapítani, hogy milyen a jelleme, hogy mire számítsunk. Az emberek nem olyan buták, hogy szóba állnak olyan emberekkel, akik nem szimpatikusak. Elkerülik őket, aztán folytatják utukat. Viszont ha beszédbe elegyedünk bármilyen emberrel, emlékét már nem tudjuk kitörölni a fejünkből. Talán elraktározhatjuk az agyunk legkisebb, legelrejtettebb zugába, de elfelejteni már nem tudjuk. Ha esetleg száz vagy kétszáz év múlva találkoznék Mr. Averay-jel, biztos, hogy emlékeznék az arcára. Talán nem jönnék rá egyhamar, hogy ki ő, de arra biztos emlékeznék, hogy valamikor régen láttam már. Csakhogy ez is a lehetetlen kategóriába tartozik, mert Mr. Averay is egyszer meghal úgy, mint másik ember.
Nekem nem kell azon gondolkodnom, hogy elpazarlom-e az életemet vagy sem, mert a végtelenségig fogok élni. Legalábbis... nem fogok egyhamar meghalni. Addig nem kell azon idegeskednem, míg bele nem folyok valamilyen rossz ügybe. Például a Klávé vagy a Démonok. Semmi kedvem ilyen ügybe belekeveredni, mert ahhoz nekem semmi közöm. Talán boszorkánymester vagyok, de az még nem jelenti azt, hogy kötelességem beállni az egyik oldalra. Viszont Miss Leavey azt is mondta nekem, hogy ha a Klávé a segítségemet kérné, álljak rendelkezésére. De szerencsére eddig még nem tudják, hogy ki is vagyok. Ha tudnák... lehet, hogy keresnének, de míg nem szükséges, addig önmagamtól nem megyek oda hozzájuk.
A következőnek ha jól emlékszem Byron szerzőtől említett, de ebben bizonytalan vagyok. Mindig is tisztelem az efféle elhíresült embereket, de a neveket sohasem tudtam megjegyezni. Túl sokan, túl sok félék vannak. És ha még ezer évig élni fogok, ne várják el tőlem, hogy az épp aktuális elhíresült embereket megjegyezzem. Mi lennék én akkor, ha nem szabad enciklopédia?
Mr. Averay, az ördög. Nem is lepődtem, mikor ennek vallotta magát. Nem is kellett volna számítanom más válaszra. Nem is kellett volna megkérdeznem, mert ez a válaszlehetőség már megfordult a fejemben is. De valahogyan jobban hangzik az ő szájából, és azért biztosra is kellett mennem.
- Hallottam már róla – csak az, hogy nem mindig tudtam mi köthető a nevekhez, elbizonytalanított. Ha nem folytatta volna, valószínűleg nem is esett volna le, kiről beszél. De így, igen – Bizonyára maga is hallott már arról, hogy az ellentétek vonzzák egymást... mint Lucifer és Isten esetében – tettem hozzá nehogy félreértelmezze a dolgot, mert kinézem azt is belőle. Bár Lucifer és Isten csak egy példa volt, és nem tökéletes. Mert Isten attól még nem hiszem, hogy szerette. De nem is igazán lényeges.
Megsértettem? Lágyan elnevettem magamat, mert tudtam, hogy csak színleli. Nem sértettem volna meg. Minden embernek van lelkileg gyengéje, és azt hiszem, hogy Mr. Averay-nek egy van belőle, de az nem kicsi. De mivel semmi közöm hozzá, így hagytam inkább a kérdéseket magamnak. Kissé felemeltem a szoknyámat, mert nem volt kedvem elesni benne, majd elkezdtünk sétálni Mr. Averay-jel. Amikor megjöttem, akkor épphogy lement a Nap, és még világosabb volt. Most viszont már sötét volt, és látni lehetett a csillagokat az égen, a Holddal egyetemben.
- Amerre az út vezet, Mr. Averay - következő kérdésére magam se tudtam a választ. Talán hazafelé, vagy talán csak szerettem volna menni ismerős utakon. Mindig is szerettem változtatni dolgokon, de vannak, amiket hagytam úgy, ahogy volt. Például mindig is ugyanazon az úton szerettem hazamenni, ha esetleg kedvem támadt a piactól hazasétálni. De most nem igazán törődtem azzal, hogy merre megyünk. A séta, akkor is séta, ha nem tudjuk merre megyünk.
- Mi vette rá, hogy Londonba jöjjön? Mert biztos ismerős lenne az arca, ha láttam volna már – tettem hozzá a kérdésemhez. Ránéztem, de továbbsétálva vártam a választ...

- Meglep, Mr. Averay – jegyeztem meg miután filozofáló mondata végére ért. Figyelmesen hallgattam Mr. Averay-t az imént, és néha megengedtem magamnak, hogy oldalra pillantsak. Valóban volt valami abban amit mondott. Bizonyára volt már olyan, amikor a szakadék szélén álltam. Biztos volt olyan, hogy tudtam: őrültség – de talán mégis belementem. Az emberek nem tökéletesek, és gyakran a hívogató mélység az, ami elvisz egy rossz útra. Mindenesetre erre nem kell gondolnom, mert most a legközelebbi szakadék is nagyon távol van hozzám. Mindenkinél először hűvös vagyok, de ez szerintem magától értetődő. Nem szeretem ha az emberekben csalódom, de még rosszabb, mikor az emberek csalódnak bennem. Éppen ezért csak az ismerhet meg igazán, akinek nagy a türelme.
- Ahogy gondolja... én nem annak szántam, de ha akarja szívesen mondhatom azt is, hogy átkozottul jóképű. Csak azt sohasem vallanám be – talán még magamnak sem, fejeztem be gondolatban a válaszomat. Azt bizonyára mindenki tudja, hogy Mr. Averay nincs benne a csúnya nevű csoportban. Ennyit talán még a rossz ízlésűek is tudomásul vesznek. Talán azt is tudom – vagy legalábbis gondolom –, hogy a lányok szívesen loholnak utána, hogy megkapják a szívét – de vajon megkapná-e valamelyik?
Mr. Averay élete hasonló, mint amit én kezdtem el nem régen. Én is itt születtem, nevelkedtem, jelenleg itt is tartózkodom. De valójában utazgatni fogok. Egész Amerikát bejárom, legkisebb városoktól a legnagyobbig. Ki tudja? Talán kétezerbe is még azon a kontinensen maradok, vagy éppen visszajövök, azt még a jövőre bízzuk. Nem szeretek előre tervezni, mert akkor nem tűrném el, ha valami nem sikerülne jól. Talán ezért is van az, hogy nem tudom merre is megyünk igazából – amerre az út vezet.
- Tudja... én is elkezdtem egy hosszú utazás kezdetét. Az elkövetkezendő napokba utazom el Amerikába – jegyeztem meg, ennyit azért tudhat. Amerika elég nagy ahhoz, hogy meg tudja, hova is megyek- ráadásul nem hinném, hogy utánam kajtatna – De az titok, hogy miért megyek el... nem árulom el senkinek – tettem hozzá, de akkor se fogom elmondani, ha tudna is rólunk Pontosabban a boszorkánymesterekről. Nem kell tudnia arról, mert nem hiszem, hogy akár egy hangyányit is érdekelné a dolog. Érdekli egyáltalán valami? Miss Leavey azt mondta, semmiképp se áruljuk el kik vagyunk, mert lehet, hogy egy vámpír áll előttünk. Amire kevés esély van, mert ha eddig nem találkoztam, ezentúl sem hiszem, hogy fogok.
- Talán nem ezt teszi minden lánnyal? - kérdeztem meg tőle, de mielőtt válaszolhatott volna, folytattam – Elkezd csevegni velük, elnyeri a bizalmukat, és utána azt csinál velük... amit akar. De én azt hiszem, maradok a másodiknál – fejeztem be és sikerült nagyjából azt mondanom, amit gondoltam.
Miss Leavey mindig azt mondta, hogy először bizonyosodjak meg, hogy a beszélgetőtársam nem-e valamelyik furcsa lény, ami adatott. És mivel Mr. Averay lépéseit hallom, így nem kell ezen gondolkodom. A macskaköves utat néztem eddig, és miután fölnéztem, akkor láttam, hogy egy matróz ment el mellettünk. És a lépések egyre halkultak, amit azt hittem, hogy Mr. Averay-é. Megálltam mikor ezt feltűnt. Ez nem jó... egyáltalán nem jó. Nem vezethet semmi jóra. De ha most elmondanék egy igézetet, és láthatatlanná vélnék, azt hiszem megoldanám a helyzetet. Csakhogy ezen semmit nem oldana.
- Mondja el nekem őszintén, mikor született? - kérdeztem rá. Tudom, hogy ezzel bajba is sodorhatom magamat, és biztosan anyám forog a sírjába, de hív a mélység. Talán igaz, túl közel vagyok a szakadékhoz. Egy lépést hátrálok, de próbálok határozott lenni. Remélem sikerült, és nem fogja azt hinni, hogy félek tőle. Mert nem félek tőle.

- Mint már mondtam... sohasem vallanám be. És be is tartom – mondtam neki, és komolyan is gondoltam. Legalábbis egyelőre. És azt hiszem kell már attól tartanom, hogyha egyhamar nem vetünk véget ennek a beszélgetésnek, akkor én is a horgászbotra kerülök. Onnan aztán már nem lehet kiszabadulni, vagy legalábbis egy könnyen nem. Nem szeretem, ha valaki irányít. Egyedül akarok lenni, és én akarom irányítani magamat. Több, mint húsz évig Miss Leavey segített nekem, s anyámként viselkedett anyám helyett, de már nem igazán volt ez ínyemre. Nem régen ment el és muszáj egy kicsit egyedül lennem, megismernem, hogy milyen is vagyok. Lehet, hogy valaki élvezné, ha botra kerül, de én nem. Semmiképp sem szeretem, ha játszanak velem. Ezt az ez alatti beszélgetésben döntöttem el. Távolságtartónak kell lennem, annak kell maradnom – és akkor nem lesz semmi baj.
- Pont azért kedvelem Amerikát, mert új... és modern – eldöntöttem, hogy bármeddig élek, a kor divatjával fogok haladni. Nem fogok kétszáz év múlva ezekben a ruhákban járkálni a városban. „Kicsit” se lenne feltűnő. Amerikát szeretem, mert mindig tud valami másabbat mutatni, mint azelőtt. Szeretem a változatosságot ezekben, mégsem lenne olyan vonzó, ha nem újítana mindig valamiben. Legalább is nekem ez a véleményem. Velence nem áll közel a szívemhez, mindig is úgy gondoltam, hogy oda azok menjenek, akik pihenésre vágynak, vagy napszúrásra. De én semelyikre sem vágyom, mert én nem pihenni szeretnék, hanem új életet kezdeni. Azt nem pihenéssel kell kezdeni – Engem nem tud rávenni mindenre, még arra sem, hogy Velencébe menjek – mondtam neki határozottan. Már jó pár évvel ezelőtt eldöntöttem, úgyhogy most már lehetetlen lenne ezt a gondolatomat kiradírozni, és átírni bármire is. Ahhoz túlságosan is belevéstem a fejembe. Nem tudom, hogy miért pont Amerika az, amit első utazásaimnak választottam, csak ez tetszett meg. Talán – ismétlem talán – lehetséges, hogy egyszer majd elmegyek Velencébe, vagy visszajövök a szülővárosomba.
- Én ilyen vagyok – tárom fel a karomat mosolyogva, testemmel kissé felé fordulva. Képes vagyok őszinte lenni, de inkább csak akkor, ha kihoznak a sodromból. Addig én se csinálok semmi olyat, hogy a másiknak bántódása essen, míg belőle elegem nem lesz. Ezt hívják úgy: valamit valamiért.
Felismerte, hogy boszorkánymester vagyok, nem lényeg... számítottam rá. Hisz azért mertem előbb kockáztatni, mert tudtam, hogy akkor rá fog jönni arra is, hogy én mi vagyok. Megállt, és ezért és is ezt tettem. Majd miután kérdését feltette, válaszoltam is rá:
- Én őszintén tudnék válaszolni rá, de szerintem azt hinné, hogy még kezdő vagyok, ha elmondanám – mondtam neki, majd újra elindultam. Először elgondolkoztam azon, hogy elmondjam-e neki, hogy 25. életévemben vagyok, de aztán más mellett döntöttem. Igen, most még számon tudom tartani, hogy mikor születtem, és a többi... de abban nem vagyok biztos, hogy sok év múlva is fejben tudnám tartani.
- Ki az idősebb? - nevettem el lágyan magam, miközben mondtam azt, amit előbb Mr. Averay – Abban biztos vagyok, hogy maga – eléggé gyakorlottnak tűnt ezen a téren, hisz nem tűnt fel egyhamar, hogy ő micsoda. Bár Miss Leavey azt mondta, hogy tartsam távol magam tőlük, nem tűnik úgy, hogy egyhamar elválunk...
Még mindig macskaköves úton sétáltunk, de egy kis szinteltérés váltotta kövesre nem messze tőlünk az utat. Két lépcsőszintet lejjebb kellett mennünk, hogy a köves útra térjünk Az első lépcsőfoknál sikerült szilárd talajra lépnem de a másodiknál nem. A ruhám egy kevés része a lábam alá csúszott, és én nem erre számítva határozottat próbáltam lépni. Egy kisasszonynak nem szép, ha a bőrét csúnya foltok tarkítják. Éppen ezért mást választottam, belekapaszkodtam a mellettem nem messze sétáló Mr. Averay karjába. Amint visszakaptam az egyensúlyomat, elengedtem őt, és zavaromban a ruhámat kezdtem el igazgatni.
- Sétáljunk tovább – mondtam neki gyorsan, hogy elterelhessem figyelmemet az előbbi jelenetről, de hozzá is raktam valamit – De nehogy azt higgye, hogy levett a lábamról...

Múlt tisztelete, jövő mássága… Visszhangoztak fejemben előbbi filozofálásai. Nos… ezekhez a gondolatokhoz elég sokáig élnie kellett. Menyi idős lehet? Talán már élt, mielőtt Amerikát felfedezhették volna? Annyi biztos, hogy tudja kontrollálni vámpírságát, így élhet már jó ideje.
Nem tudom… mi lesz, ha egyszer megunom azt, hogy élek? Mi lesz, ha egyszer majd meg akarok halni? Nem lehetek olyan, mint a többi ember, aki elfogadja, hogy nem élhet végtelenségig. Tudja, hogy egyszer meghal. Mindenki valahogyan elpusztul. Pestisben, harc közben, vagy valami ismeretlen betegségben. Biztosan én is meg tudnék halni valahogyan, de egyelőre nem akarok. Akkor miért is gondolkozunk ezen?
- Valóban üdítő a társaságom? Vagy mindenkinek ezt mondja? – kérdezem meg tőle. Vagy az igazat mondja. Vagy pedig azt hiszi, hogy ez nálam bejön – mint például más lányoknál. Sokan szívesen omolnának karjai közé, viszont én nem vagyok az a fajta, aki könnyen ezt teszi. Erősnek tartom magamat – eddig szerintem az is vagyok.
Egyelőre kizártam életemből a fiúkat. Semmi kedvem hozzájuk. Mint szólnának ahhoz, hogy ha elmondanám nekik, hogy mi vagyok? Vagy elrohannának a világ túlsó felére, vagy háziboszinak cukkolnának – ami nem lenne ínyemre. Ez az egyik ok, hogy nem akarok kapcsolatot. A másik: nem tudni, hogy az érzés viszonzott-e. Bár ez szinte minden kapcsolatban így kezdődik. Én mégsem akarok bonyodalmakkal teli napokat, így inkább maradjunk az unalmas napnál -, bár általában el tudom foglalni magam.
- Az igazat akarja tudni? – kérdezem tőle, de mielőtt akár válaszolna, akár bólogatna, ezt mondom – nem, nem látszik öregnek – máshogy terveztem, mint ahogyan kijött a számon. Először azt szerettem volna mondani, hogy igenis öregnek látszik, de aztán rájöttem, hogy én nem szeretnék játszadozni. Őszintén elmondtam. Az a szerencséje – és nekem is -, hogy mindketten fiatalkorunkban maradtunk ugyanannál a kornál. És ez azért szerencsés, mert nem kell attól tartani, hogy akár egy ránc is lesz az arcomon – akár száz év múlva is.
Maga mondta, nem én. Hallottam meg, de nem szóltam erre vissza semmit. Pedig megtehettem volna. Milyen lett volna az, hogy miután megmentett attól, hogy akár egy folt is legyen a kezemen, köszönjek el tőle? Biztosan azt hitte volna, hogy megijedtem volna, vagy annyira zavarba hozott, hogy inkább elmentem volna. De szerencsére semelyiket se tettem.
- Nos… lehet, hogy igen, de én nem tartom fontosnak – jegyzem meg, és ezzel arra akarok következtetni, hogy engem nem érdekel, hogy ki vámpír, ki mondán, ki vérfarkas. Egy bolygó élünk, muszáj összeférnünk. De persze van akinek a pap, van akinek a papné. Így hát mindenkinek más a véleménye.
- Maga hogy van ezzel? – kérdeztem meg, mert igen is érdekelt, hogy inkább el kéne futnom, vagy nyugodtan lehet beszélgető társam. Azt nem tudom, hogy már késő van-e vagy sem, mert elvesztettem az időérzékemet. Nem tudom mennyit gyalogoltunk, illetve mennyit beszélgettünk, de szerintem már egy jó ideje.
Viszont az biztos, hogy James Phillip Averay társaságában nem lehet unatkozni.

Hm, ez a kisasszony aztán ismeri a hozzám hasonló férfiakat! Még hogy mindenkinek ilyet mondani! Naná! A hölgyek javarészt elájulnak néhány elejtett mondattól, megszokott bóktól. Azt sem veszik észre, ha az ölükben nyitott könybvől olvasta ki az idézetet a férfi – saját tapasztalat – csak az érdekli őket, hogy nekik mondják ezeket a szavakat, és végre ne csak egy regény főhősnőének. Mert hiszik és remélik, hogy ők is megérdemlik azt a bánásmódot, mint a könyvszereplők. Lehet, hogy igazuk van: megérdemlik, ám mi, férfiak lusták vagyunk ehhez, és ami azt illet, nem szokás elmondanunk, mit gondolunk. Ám ami azt illeti, nekem volt elég időm arra, hogy éljek, hogy rájöjjen van még időm, és ebből kifolyólag megtanultam bánni a szavakkal, az udvarlás művészetét elsajátítottam, akárcsak a megfelelő bókok megfelelő időben való elejtését. Rengeteg minden múlik az időn, a személyen és a hangulaton. A nők sokra értékelik a romantikát, amit néha nem tudok megérteni, mert nagyon fáradalmas, de rájöttem ahogyan múltak-teltek az évek, hogy élvezem, hogy hölgyek olvadnak a karjaim közé csupán szavaktól, hazug ígéretektől, néhány „bűvésztrükkel” becsempészett rózsától. Nem látják a fától az erdőt, avagy nem látják a szép szavaktól a hátsó szándékot. De ez így jó. Rosie azonban nem közülök való.
- Ne nevettessen! Hát persze, hogy üdítő! Végre valaki nem arról panaszkodik nekem, hogy a Párizsból rendelt szabásminták nem selyemből, hanem pamutból készültek! Most komolyan, nem mindegy? – nevettem fel őszintén. Magam sem tudom mikor voltam utoljára ilyen nyílt, ilyen őszinte, de minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Talán felszabadít a gondolat, hogy végre nem egy egyszerű emberrel kell hétköznapi, már-már unalmas témákról csevegnek, hanem egy szintén halhatatlannal fontosabb, vagy legalábbis szórakoztatóbb dolgokról.
- Köszönöm, ez megnyugtat – hajoltam meg, mikor feljött a korom, majd csak azért is firtattam a témát egy picit azért, hogy hencegjek, egy picit azért, hogy bebizonyítsam, tényleg nem vagyok annyira öreg. Ugyebár minden nézőpont kérdése: - Bár a jelenlegi a királynak az ük-ükapja lehetnék, mire nem jó az éjszakai denevér életmód, nem? – viccelődtem a dologgal, azonban a fele sem volt vicc: a jelenlegi angol uralkodó ük-ükapjának testvére vagyok, csak éppen nem jegyez a történelem. Ha akkor, azon a napon nem szúrtam volna ki Anne-t a piactéren, akár az is lehetne, hogy most az én leszármazottjaim ülnének a trónon... Na, de hát az unalmas lenne, mert én nem lehetnék itt eme bájos hölggyel!
- Örülök, hogy így gondolja, mert jó magam is megvetem az efféle előítéletekkel rendelkezőket – mondtam, majd azért magamban hozzátettem: de azért a Hold gyermekei abbahagyhatnák a vonítgatás. Kikészítenek! Nem tudom, mi ez a két faj közt, de egyszerűen mikor a közelükben vagyok kedvem támad előrántani az agyaraim, és a vállukba mélyeszteni. Kitör belőlem az állat, így igyekszem kerülni ezeknek a korcsoknak a társaságát. Egyébként minden más lénnyel békésen meg vagyok, míg az nem zavarja az én köreimet. Viszont a mondénok az én embereim, imádom őket a tudatlanságukért!
- Szabad megkérdeznem, hogy mennyi időre ajándékozza meg e varázslatos város jelenlétével, Miss Blackangel? – érdeklődtem váratlanul témát váltva azt tudakolva, hogy mikor utazik Amerikába. Valamiért érdekelt a válasz.

Néha napján megfordul a fejemben, hogy a nők vajon nem-e egy egészen más bolygóról érkeztek. Néha alig hiszem, hogy egy azon fajhoz tartozunk, mert naphosszat lehetne sorolni a különbségeket. A nő a szívével lát, a férfi... mindenki tudja, mivel, de nem is ez a lényeg. Az ember alapvető szemlélete az, ami megkülönbözteti az állatoktól, de éppen így egymástól is elválasztja a két nemet. Hát ki tudná ezt jobban, mint olyan, akinek hosszú évszázadai voltak arra, hogy ezt megfigyelje? Sok időt töltöttem a fajunk, a halandók tanulmányozásával, a női szívek kivesézésével. És be kell vallanom, hogy ez utóbbi esetben inkább hasonlít egy féj nő és egy farkaslány, mint egy vámpír nő és férfi. A nemek csatája minden időben fennáll, s az olyanok mint én, szórakoztatónak találja ezt. S szeretem kihasználni azt, hogy az emberek könnyen felejtenek. Hogy egy élet pillanatok alatt lepereghet, ha jól mulatok, és ami az egyik nap számított, a másikon már semmit sem ér. A nők azonban nem így állnak ehhez. Ám annyi baj legyen!
- Hát, akkor megbocsásson... – vágtam bele esetlenül a mentegetőzésbe, miután úgy panaszkodtam a szabásmintákat illető tapasztalataimról, mikor Rosie elmosolyodott, és rájöttem, hogy gúnyt űzött belőlem. Csőbe húzott a női furfangjával, én pedig bedőltem! – Ó, ezt még visszakapja... – ígértem cseppet sem fenyegetően, jókedvűen, mosolyogva. Most kezdtem csak igazán élni érezni magam, eme hölgy társaságában.
- De a lényeg, hogy annak nézek ki, és míg a szellemem üde marad, nincs mitől félnem - biccentettem a kisasszony felé, mert egyáltalán nem bántott meg valódi koromra tett kijelentése. Azzal a hittel értek egyet, hogy annyi idős vagy, amennyinek érzed magam, és én még mindig annak az életerős fiatalembernek gondolom magam, hiába vannak mögöttem századok. Nem is tudnám elképzelni amgam ráncokkal és ősz hajjal. Brr... S ami azt illeti, Miss Blackangel-t is nehéz elképzelni, amint az öregedés göcsörtös útjára lép. Szerencsére erre nem fog sor kerülni, és még sokáig csodálhatja a világ üde szépségét.
- Ne kísértsen – vetettem m oda foghegyről a nappali életmóddal kapcsolatos megjegyzésére, mert bár már beletörődtem, hogy nem láthatom többé a napvilágot, van bennem egy tüske ennek fájdalmát illetően. Hiszen mennyi gyönyör marad megkaparinthatatlan, ha a vámpír csak éjjel mozdulhat ki zugából!
- Nos, nem, ha most már megváltoztak az előítéletei. Ugye már nem is gondol olyan csúnya szörnynek, aki magába mélyeszti szemfogait? – biggyesztettem le ajkaim kérlelve, ártatlan tekintet közepette, majd ördögien vigyorogva kivillantottam az említett agyaraimat, de csak a poén kedvéért.
- S mitől függ kegyed döntése? – tudakolóztam tovább azt firtatva, hogy meddig marad Londonban. Furcsamód szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy hamarosan elutazik, mert egy ilyen beszélgetésbe gyakrabban és sokkal szívesebben elegyednék, mint a megposhadt helyi polgárokkal a dokkokon.
Apropó, dokkok. A holdfényes út egészen addig a pontig néptelem volt, míg el nem jutottunk a híres Limehouse-ig, ott ugyanis még éjjel – sőt, mi több: főként éjjel – folyik az élet. Ám nem gondoltam volna, hogy ez egy Rosie-hoz hasonló hölgynek való hely, így az ellenkező irányba vezettem.