Mit is mondhatnék magamról? Először is, tudnod kell, hogy vérfarkas vagyok. Most biztos azt gondolod, hogy szörnyeteg vagyok, egy egyszerű Alvilági söpredék, aki egész életét az ölésnek szenteli. Ha erre számítasz, akkor sajnos csalódást kell okoznom neked. Alapjában véve békés természetű vagyok, sose voltam híve a harcias, veszélyekkel teli életnek. Szeretem a csendet és a nyugalmat, időm nagy részét pedig a könyvek társaságával töltöm el. Nem tartom magam okos embernek, de a nehéz helyzetekben is mindig igyekszek higgadt maradni és logikusan gondolkozni, hiszen ilyenkor ez a legfontosabb. Bátornak se igazán mondanám magam, bár a haláltól sose féltem, mert pontosan tudom, hogy annál ezerszer rosszabb dolgok is vannak az életben. A halál csak megváltás, mely megfoszt minket minden gondunktól és fájdalmunktól, és leveszi a vállunkról a terheket. Magamnak való vagyok, nem szeretem a feltűnést, éppen ezért ritkán kerülök a figyelem középpontjába, de ezt nem is igazán bánom. Összességében Én egy kissé hallgatag, megfontolt, könnyed humorú férfi vagyok, aki bármire képes a szeretteiért.

Luke Garroway vagyok, egy kis könyvtár tulajdonosa Brooklynban. Szerényen élek, de Nekem ez így pont megfelel. Itt béke van és nyugalom, de attól tartok, ez nem fog örökké tartani. Előbb utóbb eljön az az idő, mikor a múlt utolér minket, s mindez csak idő kérdése. Jocellyn nem fogja tudni örökké megóvni Clary-t, egyszer úgyis rájön az igazságra. Ezt nem fogja tudni megakadályozni. Talán jobb lenne, ha Clarynek mindent ő mondana el, de persze Jocellyn ebben nem ért velem egyet. Mindent megtesz azért, hogy a lánya semmit se vegyen észre a láthatatlan világról, ami minket körülvesz, s amitől mi is igyekeztünk elhatárolódni. A múltat azonban nem lehet nyomtalanul kitörölni az emlékezetből. Sokszor még ma is visszagondolok a gyerekkoromra, az Idrisben töltött évekre. Visszaemlékszek arra, milyen más is volt még akkor minden. Minden rendben volt addig, míg Valentine fel nem tűnt a színen, bár azt, hogy végül jó Árnyvadász vált belőlem, végül is Neki köszönhetem.
Megráztam a fejem elűzve további gondolataimat s felálltam, majd odamentem az ablakhoz és elhúztam a függönyt. A nap már régen elbújt a horizont mögött, átadva helyét a teliholdnak, az éjszaka urának, hogy ezüstös derengéssel hozzon halovány fényt a sötétségbe. Felsóhajtottam. A Telihold újra eszembe jutotta mindazt, miért is vagyok itt, s hogy mi miatt nem találhatom meg többé a helyem az Árnyvadászok között. Lehunytam a szemem, s képek jelentek meg előttem. Akarva – akaratlanul is lepergett lelki szemem előtt az, amivel mindez elkezdődött.

Egy igencsak hosszú és kimerítő nap után a szobámban feküdtem, és a plafont bámulva igyekeztem túltenni magam az elkeseredettségemen. Azonban úgy tűnt, hiába próbálom elűzni az elmémet keményen ostromló, keserű gondolatokat, hisz azok újra és újra visszatértek, hogy kételyeket ültessenek belém. Immáron egyre inkább úgy éreztem, hogy Én nem tartozom ide. Nem vagyok jó Árnyvadász, és sose válik belőlem igazi harcos. A Jel, amit kaptam, még mindig fájt, szinte égette a karom, pedig már jó pár órája volt annak, hogy a karomra került. Fintorogva megmasszíroztam sajgó végtagomat, majd ülő helyzetbe tornáztam magam és folytattam az elmélkedést. A napom enyhén szólva is borzalmasan telt el. Nem elég, hogy a legegyszerűbb Rúnát sem tudtam elviselni, de még a dolgozataimra is mind rossz jegyet kaptam. Már több éve vagyok itt, ebben az alicantei Intézetben, de eddig csakis kudarcélményben lehetett részem. Ez idő alatt már számtalanszor megfordult a fejemben a gondolat, hogy vállalva a szégyent elmegyek innen, és ez az eset végleg meggyőzött arról, hogy nekem nincs helyem az Árnyvadászok között. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve felpattantam az ágyamról, és épp indultam volna a ládám felé, hogy összeszedjem a cuccaimat, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felöl. Meglepetten fordultam a hang irányába. - Ki lehet az? Ki kereshet éppen engem? – kérdeztem magamtól. Az idegen eközben egyre türelmetlenebbül kopogott. Pillanatnyi döbbenetemből felocsúdva odamentem az ajtóhoz és szélesre tártam. Valentine állt a küszöbön.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Persze, ülj csak le – válaszoltam kissé meghökkenve. Álmomba se jutott volna eszembe, hogy a legnépszerűbb srác az iskolában tudjon a létezésemről, nem hogy még meg is látogasson a tulajdon szobámban.
- Csak nem el akartál menni? – mutatott a nyitott bőröndömre.
- De igen – feleltem lesütött szemmel.
- Tudom, hogy rossz Neked itt, és csak szenvedsz – mondta együttérzéssel a hangjában, s barátságosan a vállamra tette a kezét -, viszont ha elmész, attól nem lesz jobb. De Én segíthetek Neked – tette hozzá.
Erre már felkaptam a fejem. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Én segíthetek neked – ismételte meg. – Jó harcos válna belőled – mondta komolyan.
- Csak az önbizalom hiányzik belőled, meg egy segítő társ mellőled, aki elindít téged az Árnyvadásszá válás rögös útján.

Lassan kinyitottam a szemem. Olyan volt, mintha egy mély álomból eszméltem volna fel. Pislogtam párat, s újra a holdra függesztettem a tekintetemet, melyet épp most próbáltak elkergetni a kósza, fekete felhők. Vihar közeledik. Az érzés, ami hetek óta nem hagyott nyugodni, most még jobban felerősödött bennem, megerősítve egyre duzzadó balsejtelmemet. Egyre biztosabb voltam benne, hogy most jön majd el az a pillanat, ami újból fenekestül felforgat majd mindent körülöttem. Mert egyszer minden elkezdődik.