"Stellan, én nem akarom betölteni a 100-at!" nyavalyogtam kényelmesen elnyúlva az egyik vörös bársony fotelemben. Idegességemben a kínai hernyóselyem párnám csücskét rágcsáltam. Nézzen, csak rám! Hát úgy nézek én ki, mint aki már száz éve koptatja ezt a világot? Hiszen még egy nevetőránc sincsen az - egyébként halkan megjegyzem csodálatosan kék - szemeim körül. Tudom, tudom, külsőleg semmit nem változtam lassan nyolcvan éve, de a tény, hogy öregebb vagyok, mint a legtöbb mondén, akit ismerek - nem mintha sok lenne belőlük - megrémiszt.
"Beck, te sosem leszel száz éves." legyintett amolyan Stellan-féle nemtörődöm lazasággal. Nem tudom miért szedtem össze magamnak ezt a kis vámpírfiút, még csak a hasznomra sem vált soha. De tény, hogy ha nagyon unatkozik az ember neki mindig eszébe jut valami őrültség, amivel feldobhatja a napjaimat. Mint egy édes kisöcsi. "Egyébként meg még mindig fiatalabb vagy, mint a legtöbb boszorkánymester, nem tudom, hogy miért sírsz miatta folyton." gondolkodás nélkül mászott az ölembe és mosolyogva kezdte birizgálni az egyik hajtincsemet. Sosem volt számomra kérdés, hogy Stellan szerelmes belém, az viszont már nagyobb fejtörést okozott, hogy én hogyan érzek iránta. Kizárt dolog, hogy csak a férfiakhoz vonzódjak, olyan nincs, hiszen ott van a gyönyörű Dorean, ugyanakkor az sem okozott sosem problémát, hogy bárminemű vágyaimat a vámpírbarátommal enyhítsem.
"De a száz annyira kerek szám, nem tetszik." ráztam a fejem tiltakozásom jeléül. Stellan mosolyogva csóválta a fejét, ahogy mögém lépett és nekikezdett kimasszírozni a feszültséget a vállamból. Nem mintha fizikailag túlzottan szükségem lett volna rá, de ellazultam.
"Ez egy gyönyörű szám, ünnepelni kell!" búgta a fülembe. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent nála az ünneplés, és ha tudom, határozottan megünnepeltettem volna magamat minden nap is akár. Mert én megtehetem, akkor is, ha boszorkánymesterként nem vagyok túlzottan hatalmas, Stellanra bármikor hatni tudok, varázslat nélkül is.