Hogy mit utálok nagyon? Árnyvadásznak lenni. Az a sok kötelesség, edzés, ez meg amaz. Érthetetlen számomra hogy képesek egyesek ezt isteni feladatnak tartani életük elvesztegetését. De persze ízlések és pofonok – nagy pofonok. Persze ki vagyok én, hogy eldöntsem más mit gondol? Inkább leszek egy kicsit értetlen döntésükről, na de… Azaz igazság, hogy eddigi életem másból sem állt csak ezt öljük meg, így gyakorolunk… És nem is untatnálak. Kedves szüleim voltak olyan eszesek, hogy hamar megpattantak ebből a rút világból hátra hagyva rút kiskacsának lányukat, egy eszement világban. Na és akkor az a rút kiskacsa egyszer csak rájön, hogy ő hattyú… nem nem nem! Ez egy kicsit más dolog. Az élet nem mese és kész. Amúgy meg nagyon jól elvagyok én magamban. És esetleg akad egy aprócska élvezet ebben a szörnyű vadász létben. És most mi előtt elkönyvelnétek pszichopatának gondolatok már bele, hogy végül is ilyenkor jót teszek a világgal. De az utolsó pillanat mikor az áldozat sarokba szorul látja, hogy nincs menekvés, ez itt a vég, és szeme már csak a gyors halálért esedezik… le írhatatlan milyen érzés. Na tessék…

Gyerek koromban sokszor azt képzeltem, ez mind csak egy álom, és majd egy szép napon felébredek… na hát ez nagy csodálkozásra nem így lett. Még mindig álmodok, és egyértelmű. hogy ez egy rém álom, az ébredés meg már kevésbé valószínű. Egész rendes gyerek voltam… egy ideig. Körülbelül amíg rá nem jöttem, hogy ez az egész teljesen hülyeség, és semmi értelme. Akkor elkönyveltek egyszerűen lustának, amit majd kinövök… valamikor. Aztán ez úgy nem jött el és belátták, hogy feleslegesen erőlködnek. Igazából fogalmam sincs mi a fenét kéne még mondanom, de ez botrányosan rövid… De már fentebb említésre került, hogy én elvileg lusta vagyok…