Olvastam egy éppen aktuális, és unalommentesítő újságot, miközben frissen idevarázsolt almát ettem. Azt nem tudom, hogy honnan jött ide, de csak nem tűnik fel valakinek, hogy egy szem almát elraboltam tőle. Egy pillanatra az előttem lévő kutyára néztem, aki nem más volt, mint Teddy, egy fehér westie. Nem volt különös képessége, de így is nagyon szerethető.
- Unatkozol? – kérdeztem meg tőle, mire ő kezdett reménykedni, hogy kap egy falatot. A szép barna szemeivel nem is volt nehéz elérni, de most én akartam almát enni!
Kinéztem az ablakon, és néztem az éppen felkelő várost. Mire ezek a mondének fölkelnek, én már tízszer körbefutnám ezt az épületet. Pedig nem kicsi. Egy emeletes ház, második szintjén élek. Bár az én lakrészem nem nagy, de az egész épület megfelel akkorának.
- Akkor most mesélek neked egy történetet – kezdtem bele. A kutyámnak is tudnia kell egyszer, hogy mi vagyok. Előbb-utóbb úgy is megtudja. De ha már ő unatkozik, és én is, akkor már beszélgessünk.
Ránéztem, de ő még az almát nézte a kezemben.
- 1853-ban születtem… asszem. – kezdtem el mesélni és, mint ha értette is volna, hogy miről beszélek. Mintha kíváncsi is lenne – Londonban. Az apám egy démon, azt se tudom, hogy ki, hogyan néz ki. Anyám pedig szülés közben meghalt. Szívás az élet, tudom. De ott van Miss Leavey, neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Ő egy boszorkánymester, ugyanúgy, ahogyan én is. Anyámnak volt a barátnője, és megígérte neki, hogy vigyáz rám ameddig kell. Cseperedtem, és Miss Leavey úgy nevelt, hogy már eredetileg is tudtam, hogy nem ő az anyám. Aztán… nem tudom hány éves lehettem, talán öt körül, megkérdeztem tőle, mi van a szüleimmel.

Az erős szél a hátamra borította hosszú hajamat. Én pedig felemeltem a szoknyám alsó szegélyét, hogy a szaladás közben ne legyen saras. Mert Miss Leavey megszidott múltkor is, hogy már a harmadik ruhát kell mosnia egy nap. Bizony azt is tudtam, hogy nem könnyű kimosni a koszt a ruhából puszta kézzel. Szaladtam Miss Leavey lakása felé, hogy hamarabb hazaérjek, mint jönne errefelé az eső.
Már messziről megláttam a hófehér házat, és lelassítottam, mivel az eső nem eredt még meg. Nem messze tőlem egy család sétált. Hasonló korú gyerekkel, mint én voltam. Az apuka éppen mondott valamit, amitől a kisfiú megölelte őt.
- Rosie! Gyere be, mert megfázol! – kiálltotta Miss Leavey, én pedig rögtön odamentem hozzá. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszanéztem a családra. Annyira boldogok, és én egyedül vagyok.
- Miss Leavey! Kérdezhetek valamit Öntől? – fejemet fölemeltem, hogy lássam arcát. Kicsi voltam még akkor.
- Kérdezhetsz bármit, angyalom! – válaszolt, és én hátrapillantok… de az ajtón keresztül nem látom őket. Éppen ezért visszafordultam, és elkezdtem:
- Hol vannak az én felmenőim? – kérdeztem meg tőle. Nem akartam a szüleimnek nevezni, mert nem azok.
- Nos… erre a kérdésre nem számítottam, de gyere! Mesélek – látszott is rajta a meglepetés, és azon is biztos elgondolkozott, hogy elmondja-e vagy sem. Ám ahhoz én túlságosan is kíváncsian néztem rá.
Követtem amerre ment és leállt egy fali képnél. Felemelt, és megvárta, míg leesik: ő ott az anyukám volt…

- A többit körülbelül tinédzser koromban tudtam meg. Onnantól kezdve betanította nekem a lehető legtöbb igézettől kezdve a történetekig. Mikor látta, hogy menni fog magamtól is, elment. A többi boszorkánymestert ment segíteni. Én pedig eljöttem Amerikába. Talán csak pár hónapos voltál, mikor rád találtam. Kint voltál az utcán. Látszott rajtad, hogy nincs hova menned. Volt akkora lelkem, és beengedtelek hozzám. 7 év telt azóta, egyenlőre ennyit kell tudnod.