Pirkadat felé járt az idő, mikor úgy döntöttem itt és most vége a bulinak. Türelmetlenül ugráltak ujjaim összefont karjaimon, de igyekeztem a lehető leghatározottabb benyomást kelteni a vendégeim körében, hogy minél sietősebb távozásra bírjam őket. Elég volt egyszer mondani, mindenki sietve távozott, a józanabbak, akik elcsípték bosszús pillantásomat még ütemesebben lépdeltek a kijárat felé. Nem volt jó kedvem, ami nem jellemző egy parti közben, elvégre azért rendezem ezeket, hogy egy kicsit megfeledkezzek magamról. De igaz, ami igaz, a vámpírok is jobban járnak így, nem kell a nyakamon lógniuk estig. Párszor volt részem ilyen élményben, másnapos vámpírokat nem kívánok senkinek.
Mikor az utolsók is távoztak, lassan a hatalmas padlásszoba egyik falához tolt kanapé felé vonszoltam magam. Nem értem mire ez a levertség, pár órája még olyan eufórikus állapotban voltam és beszélgettem, amennyire tudom azzal a kelpi lánnyal. Lehunyt szemmel vetettem le magam a kanapéra, orromat betöltötte az állott, alkohol és egyéb italok után maradt különös levegő, hallottam a még éppen csak duruzsoló zenét. Amikor ezt megelégeltem, egyet csettintettem, a muzsika abbamaradt, de abban a pillanatban halk suttogás vette át a helyét. Ülő helyzetbe tornáztam magam, szememmel kerestem a hang tulajdonosát.
- Nem érdekel mennyire ittad le magad, barátom, de nem itt fogsz kijózanodni. – ellenvetést nem tűrő hangszínem ellenére sem jött válasz, ezért úgy döntöttem magam tessékelem ki az ajtón, de egy lelket sem láttam a szobában. Körbejártam a helyiséget, minden lehetséges rejtekhely mögé belesve, de nem találtam senkit, a hang pedig csak egyre hangosabb lett és úgy tűnt, egy nőhöz tartozik. Már feladtam volna és hallucinációra fogtam volna az egészet, amikor meghallottam a nevemet. Azt a nevet, ahogy csak néhányan szólítottak réges-régen. Hirtelen hátrafordultam, úgy, hogy majdnem egyensúlyomat vesztettem, s a szobában mintha halványan derengő kísértetek mászkáltak volna. Ahogy jobban szemügyre vettem a jelenést, döbbenten vettem észre, hogy ezek, hogy úgy fogalmazzak, az életem egy-egy szakaszát tárják elém. Most már felismertem, hogy a hang amit az előbb hallottam anyámhoz tartozik, ám az először kedves és dallamos suttogás kétségbeesetté és tanácstalanná vált. Ezt apám megvető és dühös kiabálása követte, majd a víz csobogása. Szinte éreztem, ahogy víz áramlik a tüdőmbe, miközben apa a fejemet a zubogó folyóba nyomta. Azután az emlék egy kék villanással véget is ért, de továbbra is ismerős, régi alakok halvány sziluettjei keringtek körülöttem.
A Néma Testvérek groteszk arcai is megjelentek, tanításaik és toleranciájuk legendás, bár akkoriban azt hitték csak egy kölyök vagyok, aki épphogy belekóstolt az árnyak világába. Ami igaz is lett volna, ha nem az 1600-as évek elejét tapostuk volna. Nem vagyok büszke az akkori tetteimre, csoda, hogy a Klávé megkegyelmezett nekem. A Testvéreknél töltött idő után gondolkodtam el azon, hogy változtatnom kell magamon, ha életben akarok maradni. A hecc kedvéért, vagy a harag által vezérelt pusztítás korszaka véget ért, amennyire lehetett nyugton maradtam, de párszor így is el kellett vállalni a jól fizető, kevésbé emberséges munkákat. Hirtelen Camille arca rajzolódott ki előttem, utána pedig néhány árnyvadászé. London. Akkoriban elég nyugtalan város volt, sok különös és addig ritka jelenséggel.
Az emlékek vihara úgy sodort tovább magával akár egy hurrikán. Nem értettem mi hozta elő ezt a furcsa jelenséget, a lakásom közepén, de hirtelen úgy éreztem mintha valami ránehezedne a mellkasomra. Lenéztem, és egy sárgás- zöld szempárral néztem farkasszemet és úgy tűnt, újra azon a kanapén fekszem, ahonnan az imént felálltam. Halántékomról apró cseppekben folyt a víz, az előbb még a bútorra hanyagul rádobált színes díszpárnák szétszórva hevertek a földön, és azt hiszem a macskámból is kiválthattam valamiféle aggodalmat, mivel elég feszülten bámult rám ültében. ~ Álom volt? ~ Sóhajtottam majd nyugtatóan végigsimítottam hű lakótársam szürkés bundáján.
- Chairman barátom, jegyezd meg: Tündértől ne fogadj el italt.